Oldalak

2014. szeptember 7., vasárnap

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet (Csak lélegezz! 1.)



„A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak… lélegezni.”


Fülszöveg:
Weslynben, a connecticuti gazdag városban, ahol a lakosság többségének az a legfőbb gondja, hogy milyen benyomást kelt, és kivel előnyös mutatkozni, Emma Thomas a legszívesebben átváltozna levegővé, de addig is rögeszmésen ragaszkodik a tökéletesség látszatához: úgy öltözik, hogy senki se lássa rajta a zúzódásokat, nehogy kiderüljön, mennyire távol esik a tökéletességtől az élete. Egy napon váratlanul beköszönt a szerelem, amelynek hatására Emma kénytelen tudomásul venni a saját értékét, bár ez azzal fenyegeti, hogy kiderül a titok, amelyet olyan kétségbeesetten takargat… Egy lány története az életet megváltoztató szerelemről, a leírhatatlan kegyetlenségről, és a törékeny reményről. A Reason to Breathe a nagy kritikai elismerést aratott Breathing-sorozat első kötete.
Eredeti mű: Rebecca Donovan: Reason to Breathe / Eredeti megjelenés éve: 2011
Maxim, 2013 / 496 oldal · ISBN: 9789632612751 · Fordította: Vass Alexandra

Szerintem:

Bár figyelemfelkeltő a borító és a cím, mégsem álltam volna neki magamtól. Egyrészt kissé távol áll tőlem, mint jobbára cím és borító alapján választó embertől – másrészt minek egy újabb sorozat, olvasok én eleget! Aztán pár blogos értékelés megváltoztatta a véleményemet a könyvről.

A könyvet a Blogturné keretén belül ismertem, majd nyertem meg, nagy elánnal állta neki. Mi újat tartogathat, amikor több állomáson át olvastam róla? Mégsem voltam felkészülve. Rá. Hogy lehet romantikus egy alapból barátságtalan és (szerint) szürke csajról szóló könyv, akit testileg ráadásul bántalmaznak… ide hiába toppan be akármilyen viharszürke szemű fiúcska…

A könyv néha túl sok(k), pedig finoman adagolja az olvasónak az „izgi” részeket. Többször letettem, elolvastam valami könnyebbet helyette, aztán megint beszippantott. Hol fájt, hol szorongtam, hol drukkoltam, hol dühös voltam. Nem lehet érzéketlenül végigolvasni, az biztos! A vége felé arra gondoltam, hogy a könyvet kompletten meg lehetett volna írni egy könyvben, nem kéne sorozatba foglalni, de az utolsó pár oldalon megértettem – sem én, sem más olvasók, sem Emma nem szenvedtünk még eleget… A könyv végén egyszer csak a legnagyobb körömrágás közben azt olvastam: Köszönetnyilvánítás! Még mindig nem hiszem el…


Egyébként iszonyat jó könyv, szívből ajánlom. …azoknak, akiknél ott van egyből a sorozat többi része… A főszereplő hölgyek esetében nagyon szeretem, ha erősek és filigránok. A Dream válogatás könyveiben pedig a férfi főszereplők is szuperek, így Evan is. Várom a második kötetet…

Értékelés: 4

Merengés-Spoilerkedés:

Egyéb észrevételek:

Mélységes sajnálatomra annyiban hasonlított az Alkonyatra, hogy a csaj "hisztijei" miatt Srác#1 eltép a fenébe, közbejön Srác#2, akivel összejön a lány. Csók, tipi-tapi, sopánkodás, hogy #2 mégsem a #1 . Ez volt az a pár oldal, ami zavart.
Alapból nem vagyok oda a szerelmi háromszögekért, de azt teljesen feleslegesnek tartom, ha értelmetlenül írják bele a könyvbe… Ha egy lány szíve a Nagy Ő felé húz, akkor az akárhol lehet, nem fog csak úgy elmászkálni egy helyes pasival – az elsővel, aki érdeklődik iránta!
Vagy de? Itt igen.

Meg az a drága-drága „család”

Meg Carol. Főleg Carol. Carol nagyon. Órákkal később is be akarom verni Carol fejét egy péklapáttal…

 Azért nem árulja, hogy bántalmazzák, mert védeni kell a gyerekeket. Értem… nem értem! Nem tudom, mert nem tudni vajon örökké szeretni fogják –e az édes szüleik a kicsiket?! És ha pár év múltán Emma nincs kéznél, akkor kin fogja elmeroggyant anyuci levezetni a dühét-frusztrációját?

Roppant logikátlannak éreztem a dolgot, persze sosem bántalmaztak…
Az biztos, hogy kell bizonyos lelkierő a könyv olvasásához – egyelőre még nem jutottam el addig, hogy a második részt a kezembe vegyem. Remélem ez idővel változni fog!

Szegény Sara

Igazából ő egy jó barátnő számomra, hiszen tényleg nagyot bele kell rúgni ahhoz, hogy ott hagyja végre Emmát… Rettenetesen utáltam Emmát, amiért elüldözte az egyetlent, aki Evan előtt is foglalkozott vele. Hálátlanságnak éreztem, akkor csalódtam egy hatalmasat az amúgy szimpatikus főszereplőben.



Idézetek:

Az érintés nélküli érintések, a szótlan tudás és érzés nagyon bonyolult táncát jártuk. Barátok voltunk, akik egy sziklapárkányon, egy nagyon keskeny párkányon egyensúlyoztak, és én, Evan létezésének túlfűtött tudatában nem vettem észre, milyen közel van ez a párkány ahhoz, hogy leszakadjon a talpam alatt.



Miután Mr. Hodges, kezében csontokkal, elkezdte az előadását, ráfirkantottam egy darab papírra: Szerinted máris létezik olyan, hogy mi?
Még nem, válaszolt Evan írásban.
A szemöldökömet ráncoltam, mert nem értettem, mire céloz, úgyhogy hozzátette: Most készülök fel arra, amikor lesz.


– Gyönyörű – leheltem. Csodálatos, mennyi szenvedély és igazság sűrűsödött össze abban az egyetlen pillanatképben.
– Szeretem ezt a képet – mondta halkan Evan. – Azt hiszem, azért, mert szeretem a lányt a képen.
Lassan felé fordultam. Teljesen megzavarodtam attól, amit mondott. A gyomrom görcsbe rándult.
☂☂☂☂☂
A képek a Pinterest - Random Pictures For My Blog táblámról vannak. Részletek ott.

☂☂☂☂☂

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése