alcím: A fiam autista, de nem zseni
Köszönet a recenziós példányért az Athenaeum kiadónak!
Mint egy kém valamely kalandfilmből, megsúgom a neveket,
elcsípem a beszélgetéseket, amelyek az ő ingerküszöbét el sem érik. Mintegy
„kihangosítom” ezeket. Társas hallókészülék vagyok neki, messzelátós
mikroszkóppal kombinálva. Lökhárítóval és villámhárítóval felszerelt, általában
láthatatlan, nonstop szolgálatban álló házimanó vagyok, amíg még lehetek.
Fülszöveg:
A szerző életrajzi regényében fiával való kapcsolatát tárja
elénk, a gyermek születésétől napjainkig, tinédzser koráig. Zsombi
Asperger-szindrómás, és mint ahogy az alcím is írja, nem zseni. Nincs 130-as
IQ-ja, nincsenek különleges képességei, legalábbis olyanok, amilyeneket a
hollywoodi filmek vagy a média olykor hamis képei alapján képzelnénk róla.
Az autisták és Asperger-szindrómások közössége egy meg nem
értett közösség. „Autista? Na és mit tud?” hangzik el rendre velük
kapcsolatban, és Kartali Zsuzsanna hiánypótló könyvében megkísérli
megválaszolni az unásig ismert kérdéseket, no meg a kimondatlanokat is.
Bemutatni az értetlen, gunyoros, rosszindulatú vagy éppen kedvesen kíváncsi
tekintetektől kísért „más” gyerekek mindennapjait, életét, lehetőségeit a
bölcsődétől az iskoláig.
Az Anyacsavar és Kockafej a megismerésről szól, arról,
mennyire érthetsz meg egy másik embert, az anyaságról és a gyermeklétről, olyan
életekről, melyek a külvilág számára különösnek, akár furcsának is tűnnek, de
van, akinek ez a valóság.
Fontos könyv, irodalmi igényességgel megírt, humorral és
empátiával átszőtt kis kötet egy nőről, aki szeretné, hogy gyermeke a
„normális” társadalom részévé válhasson, és a fiúról, aki megtalálja a saját
útját, legyen az mégoly kacskaringós. És nem utolsósorban: a toleranciáról.
Könyv
információk:
Athenaeum,
Budapest, 2016
280
oldal · puhatáblás ·
ISBN:
9789632935270
Megjelenés:
2016. március 24.
|
Megvásárolható ITT:
Az alábbi linken beleolvashatsz:
< beleolvasó
>
|
(Az értékeléshez olvass tovább! ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )
Szerintem…
Egy élmény volt megismerni Kartali Zsuzsanna és a családja
történetét. Bevallom, először a könyv ötletes, egyedi címe fogott meg – Talán valami mesekönyvszerűségre asszociáltam? -, aztán a fülszöveg
elolvasása után kíváncsi lettem Zsombi történetére.
A könyv a család életének kisebb-nagyobb történéseit meséli el a nő terhességétől a fiú középiskolás éveinek elejéig/közepéig – rengeteg hosszabb-rövidebb
életszeletke által ismerjük meg a családot. Néha kalandosan, néha humorosan, sőt,
néha kifejezetten önironikusan beszéli el a család hétköznapjait, kiruccanásait
és a viszontagságait is. Ahogy haladtam az egyes fejezetekkel, úgy szerettem
meg mind jobban a zsombiságokat, vártam a következő, való életből kiírt, szó
szerint elhangzott párbeszéd-részletet (vagyis a belső családi poénokat), kedveltem
meg a szerető, törődő, igyekvő és mindent megoldó mesélőt és persze Zsombort. Igazi
volt az elejétől a végéig és emiatt nagyon tetszett… Talán kicsit jobban is a szívemre vettem a gondjaikat, mint kellett volna…
Nagyon megfogott, hogy szinte dől a szeretet a mondatokból, a történetekből - még olyankor is, amikor éppen Zsombi makacsságát ecseteli vagy a dührohamairól
mesél az írónő. Nem rajongja túl a gyermekét, hanem úgy szereti őt, ahogy Zsombi a morcos-makacs-szerethető önmaga. Egy-egy anyasággal vagy neveléssel kapcsolatos gondolatot vagy
felmerülő gondot több nézőpontból is igyekszik megvizsgálni, ezáltal élővé
teszi az egész regényt. Kétkedik, bizakodik és kitartóan megy előre. Mint
egyszeri olvasó, úgy érzem, hogy mindent megtett, amit lehetett, pedig nem volt
könnyű… (Pláne az ölelés és puszi stop lehet nehéz... Én imádom puszilgatni a barátnőim gyermekeit.)
A könyv fejezetein alkalomadtán nagyokat mosolyogtam, ugyanis
mindegyik fejezethez van egy jól kitalált – bolondos
- cím és egy alcím, amiből megtudjuk, miről fog szólni a fejezet. Pl.:
Bemegyek, mert mindjárt esik.
Anyu, te még homokozhatsz!
Nyaralás:
kinyílik a világ
|
Nézd, Apu, mind a két láb mezít!
Kismama-
és kispapa-neurózis
|
Negatívumként talán azt róhatom fel a könyvnek, hogy nem
lineáris az elbeszélésmód. Mivel általában lineáris cselekményt elmesélő
regényeket olvasok, így furcsa volt, hogy egy fél mondattal
előrevetíti a későbbi történéseket. Eleinte zavart ez az össze-vissza ugrálás
az időben, de megszoktam.
Kedvenc részem: Nagyon szerettem a nyaralást, a kínai utazást, és az összes zsombiságot!
A borító: annyira gyönyörű lett! Földi Andrea már az új sorozatlogókkal megszerettette
magát velem, de ezzel a borítóval remekelt csak igazán.
Értékelés: 5
Már csupán egyetlen kérdés motoszkál bennem - vajon mikor döntötte el végleg, hogy megírja a könyvet? Jó lenne tudni, mi kapcsán jutott eszébe, melyik volt az a pont, amikor biztos volt benne, hogy ebből könyv lesz.
Ajánlom, ha… kedveled az őszinte és nem öntömjénező könyveket, továbbá szereted az érdekes, emberközelien megírt életrajzokat. Különleges, olvasmányos, sztorizós.
Kedvcsináló idézetek:
◈
Természetes realitásérzékem már az olvasgatós felkészülési
időszakban megsúgta, hogy az „ideális gyermeknevelési körülmények”-et és az
ezeket biztosító „tökéletes kismamá”-t már csak önvédelemből is hamar el kell
felejtenem. Egész egyszerűen azért, mert nem léteznek. Szívesebben nézegettem
inkább az olyan karikatúrákat, amelyeken az anya (sőt, az apa!) úgy néz ki,
mint az Ezerkarú Buddha, azzal a különbséggel, hogy lótuszbimbó, bambuszág
helyett minden kezük más-más házimunkával van tele. Ezek optimista
lelkiállapotban kárörvendő, pesszimistában ironikus kuncogásra ingereltek, de
legalább kissé eltávolították tőlem az örök szorongást, amit az elérhetetlen
tökéletesség képe dörgölt volna az orrom alá.
◈
A gyerek egyszerűen rugalmatlan. Nehezen követi a változásokat,
utálja az újdonságokat, a monotóniában és az egyedüllétben keres megnyugvást. A
közösség ahelyett, hogy stimulálta volna, túlterhelte az idegrendszerét. Amikor
csinálni kellett volna valamit, mondjuk, rajzolni vagy mondókázni hívták, szó
nélkül odébbállt. Kilépett a helyzetből.
◈
Az első néhány, stresszteli nap leteltével sem vállalkozott
Zsombi az önálló utazásra, pedig az útvonallal igazán nem volt baja. A gond
megint azzal volt, hogy a megállóban és a buszon kikkel találkozunk, és hogyan
kell velük viselkedni. A tömegközlekedésben még mindig elkél Anyu segítsége.
Visszalépés ez a korábbi önálló suliba járáshoz képest, de az mégis csupán öt
perc magányos séta volt, ez pedig egy elbizonytalanító társas akadálypálya, ami
a kiszámíthatatlanság veszélyével terhes.
◈◈◈◈◈
A képek a Pinterest táblámról származnak:
◈◈◈◈◈
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése