Zakály Viktória: Szívritmuszavar (Szívritmuszavar 1.)

 Mini-könyvklub 6. felvonás: romantika, chick-lit

A témához tartozó bejegyzések a „mini-könyvklub” címke alatt elérhetőek.

A többiek értékelését itt olvashatjátok el.

Extra: Zakály Viktória és regényei Vegazusnál

Néha nem is tudom ki vagy te? Valamiféle kósza angyal, akit igen magasról ejtettek le, hogy minél jobban sérüljön, minél nehezebb legyen neki újra feljutni? Talán azért mentél akkor este is olyan lassan, mert már nehezek voltak a szárnyaid, amiket sokáig kellett a porba húznod még.

Fülszöveg:

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat.

Egy hely, melyet soha nem feledsz.

Egy vágy, mely örökre a szívedben marad.

A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba.

Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte.

De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaitól? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet?

A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul.

Csönge – a szerelem szava.

Könyv információk: Eredeti megjelenés éve: 2012 Könyvmolyképző, Szeged, 2012 208 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632454672

Sorozat: 1. Szívritmuszavar 2 Hanna örök (befejezett)

(Az értékeléshez olvass tovább!  ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )

Miért olvastam el?

Igazából a klub miatt, bár fontolgattam már korábban, hogy belevágok, mert szeretem a Vörös Pöttyösöket. Tök örültem, amikor megszavaztuk, mert én is erre szavaztam! (Sajnos azt hiszem, hogy ha magamtól, a klubtól függetlenül kezdek bele, akkor 10 oldal után abba is hagytam volna…)

Miről szól a könyv?

Egy lányról, aki olyan végzetesen szerelembe esik pár nap alatt, hogy az sem érdekli, hogy a pasinak van valakije, akihez ráadásul ragaszkodik. Ő megérdemli, mert az élet ilyen – megszerzem, ami kell, akárkin kell keresztül gázolnom -, és a srác amúgy is őt szereti jobban… Problem?

  

„Hogyne tudtam volna, már az elején, amikor még csak egy fiú voltál az évfolyamról, és Csönge még sehol sem volt, se ez az átvirrasztott éjszaka, hogy nem vagy egyedül a világban, már három éve együtt élsz egy lánnyal.”

Szerintem...

Ez egy lány ábrándozáshegyei egy fiúról. Könyvben kiadva.

Ennyi, nem több… Döbbenten ülök az értékelésem fölött…

Ráadásul baromira romboló hatású a főszereplő egész hozzáállása az élethez, a kapcsolatokhoz és úgy általában mindenhez, ezért nem bírtam megkedvelni. Azt sem értem, hogy miért kellett ezt a történetet elmesélni. Mind a könyvbéli dedikáláson, mind Vörös Pöttyös regényként érthetetlen a sztori elmondása, hiszen ez a történet kizárólag EGY embernek szól, annak a szerencsétlen srácnak...

Voltak különösen megterhelő, meredek részek, amik fölött azóta sem tudok túllendülni. A történet egy pontján a csaj már annak is örülne, ha a fiú szeretője lehetne… Őszintén szólva, a fiú csaja talán egyszer ha felbukkant a regényben, de én még életemben nem sajnáltam annyira senkit, mint őt… Annyira gáz ez az egész szituáció.

Hopp, az említett rész:

„– Ha most arra kérnélek, hogy… hogy is fogalmazzak, legyél a szeretőm, megtennéd? Titokban találkozhatnánk, nem mondanánk el senkinek.

Vártad, hogy megdöbbenek, de olyan természetességgel szólaltam meg, hogy tudhattad, ezen már én is gondolkoztam.

– Hogy második legyek? Hogy lealacsonyodjak a lehető legmélyebbre, és eláruljak egy másik nőt, aki mit sem sejt, miközben neked csak a testem kellene, amit kihasználnál, majd ha megunnál, eldobnál, és új ágyast keresnél? Ezt akarod, hogy ez legyen belőlem? Érzelmek nélküli test? Tudod… igen, igen, azt hiszem, hogy megtenném, ha így nem veszíthetnélek el még egy kis ideig.

Tudtad, hogy igazat mondok, szemernyi kétséged sem lehetett afelől, hogy ha kérnéd, tönkretenném magam a kedvedért. Az arcodon látszott, hogy ezt már végképp nem bírtad tovább. Igen, hagynám, hogy kitipord belőlem azt a gyönyörű szikrát, amit úgy szerettél bennem. Hogy egy olcsó nőt csinálj belőlem, akit használnak és eldobnak, mint a gyufát, ha kialudt.”

Összességében

Szerettem volna szeretni. Ötletesnek találtam, hogy csak a mellékszereplőknek van neve és a két főszereplőnek nincs. Egy idő után elmúlik az E/2 elbeszélés varázsa és bosszantóvá válik, hogy a főszereplő egy másik emberre kivetítve a dolgokat önmagát (is) dicséri. Persze akkor sem voltam boldog, amikor a srácot dicsérte ÉS JÉZUSHOZ hasonlítja! Idegesített a párbeszédek hiánya és az ehhez hasonló furcsa mondatok: „Persze tudtam, hogy a füledet csak nekem nyitottad ki.”, de a „nézhetted egész éjjel, hogyan álmodok rólad” se volt semmi!

A vissza nem kapható tíz percekről csak annyit jegyeznék meg, hogy 10 TELJES percembe telt, míg rájöttem, hogy a „fényes kacsintó” a NAP! WTF.

Túlírt, elszépelgett regény összecsapott véggel, aminek a mondanivalója – akár önéletrajzi, akár nem – egyszerűen rossz. Többféle megcsalás létezik (testi, lelki, etc.)  és ők ketten igenis megcsalták a párjaikat, nem korrekt módon intézték a dolgokat. Mivel a második részben kiderül a főszereplő leányzó neve (Solymosi Hanna), így a konklúzióm az, hogy:

Anna örök, Hanna beteg…

Értékelés: 1

Folytatás?  Nem, nem, nem! Viszont az író új könyvére (Egyszeregy) kíváncsi vagyok!

 (OFF: A könyv olvasása helyett rászabadultam a MEKre és napokig Reményik Sándor verseket olvastam, mert a könyvben említik a Mi mindíg búcsúzunk című versét, ami eszembe juttatta, hogy mennyire imádom a költőt. Ezt az élményt köszönöm.)

Szóval, ha valami igazán jót szeretnétek olvasni:

Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, -

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

✖ ✖ ✖ ✖ ✖ 

A képek a Pinterest táblámról származnak:

Random Pictures For My Blog

✖ ✖ ✖ ✖ ✖