Emily St. John Mandel: Tizenegyes ​állomás | Mini-Könyvklub

MKK 11. felvonás: vegyes

A témához tartozó bejegyzések a „mini-könyvklub” címke alatt elérhetőek.

A többiek értékelését itt olvashatjátok el.

Többé nincs internet. Nincs közösségi média, többé senki sem görgeti le álnok és ideges remények, ételfotók, segélykérések, elégedett bejelentések és egész vagy összetört szívekkel megtűzdelt párkapcsolati státuszok, tervezett találkozók, panaszok, Halloweenre medvének vagy paprikának öltöztetett gyerekek képeinek hosszú litániáját. Többé senki nem olvas és nem kommentel mások életéről, és ettől nem érzi magát kicsit kevésbé magányosnak a szobája mélyén. Többé nincsenek avatárok sem.

Fülszöveg:

v

A ​Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe. 

„Mert életben maradni nem elég.” Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát.

A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű, lírai könyv a művészet hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából.

Könyv információk: Eredeti mű: Station Eleven Eredeti megjelenés éve: 2014 GABO, Budapest, 2016 364 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634062240 · Fordította: Körmendi Ágnes

(Az értékeléshez olvass tovább!  ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )

Szerintem…

Az elképzelés, hogy egy járvánnyal kezdődő, rengeteg embert és a teljes elektromos hálózatot kinyíró poszt-apokalipszis világban utazik egy színészekből és zenészekből álló csapat, akik zenés esteket és Shakespeare színdarabokat adnak elő – valami fantasztikus! A történet kezdetén egy idős, nőcsábász színész Lear királyt játszva hal meg a színpadon előadás közben, mégis inkább a hátrahagyottai a történet főszereplői. Megismerjük az exfeleségeit, a gyermekét, a pasit, aki megpróbálta megmenteni, a kislányt, aki a színésztársa volt, és akivel jól bánt, illetve megismerjük a legjobb barátját, Clarkot, aki a személyes kedvencem is volt.

A történet egyszerre játszódik a múltban és a jelenben. Végigkövetjük az emberek útját addig a rémes éjszakáig, aztán néhányukat kézen fogva, velük együtt tapasztaljuk meg, hogyan tűnik el a modern társadalom, míg másokat csak az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal utazva ismerünk meg.

A pokol azok hiánya, akik után vágysz.

  

Rengeteg izgalmas és érdekes történetszálat követünk, amik szépen lassan összefűzik az egyes szereplőket egymással, és lassan megkapjuk a Nagy Egészt. Alapvetően imádom az ilyen sztorikat, ám ez rémesen üres volt. Hiába volt tele lélekkel, szinte alig szólt valamiről... Tetszett, ahogy összeállt a puzzle a darabkákból, de mégis azt kell, hogy mondjam, hogy többet vártam.

Persze akadtak kedvenceim. Már említettem, hogy nagyon megszerettem Clarkot, aki Arthur Leander egykori legjobb barátja volt, de imádtam a központi témát adó képregényt megalkotó Mirandát is, és a vándorszínésszé cseperedő egykori gyerekszínészt, Kirstent is. Persze ők később lettek a kedvenceim, de egyetlen figurát már a könyv legelején megkedveltem: Jeevant, aki egyrészt meg akarta menteni a Lear királyt játszó Arthur életét, másrészt a hírek komolyan vétele után egyből tepert megmenteni a testvérét a járványtól!

Amikor azt írom, hogy tele van lélekkel, akkor nem csak arra gondolok, hogy jók a karakterek vagy érdekesek a háttér sztorik. Igenis összeszorult a torkom, amikor mintegy véletlenül szíven szúrta a kedvenc munkamániásomat egy beszélgetés, amiben „jól működő alvajárónak” titulálták az elismerésért, pénzért teperő fajtáját. Fájt, amikor találkoztam egy járványra immunis emberrel, aki öt sírt áshatott a kertben a szeretteinek, akik nem voltak olyan „szerencsések”, mint ő. Zavar, hogy nem tudom, mi lett Roberttel...

Összességében

Ez egy gyönyörűen megfogalmazott, részletesen kitalált és a végletekig aprólékos nagy semmi. Mindent megtudunk arról, hogy néhány embernek milyen volt az apokalipszis előtt, közben és után az élete, elkezdünk kötődni random emberkékhez és random szektákkal, utazókkal, zenészekkel, Lulikkal találkozunk, mégsem kapunk tulajdonképpen semmit... Amúgy félreértés ne essék: olvasni jó volt, a 3 csillagot az összes kis érdekes apróság és magvas gondolat kapta (plusz a képregény). 

Talán egyszer még újraolvasom, hátha érnem kell hozzá...

Értékelés: 3,5

De talán...?

Az a baj, hogy nekem ebben a visszatekintős, puzzle összerakós témában a Felhőatlasz túl magasra tette a lécet, mert ez nem érintett meg. Bár esküszöm ennél a Darren Shan regényes története sorozat is jobb volt utazós-kalandozós, puzzle kirakós, múltban vájkálós, nagy összefüggést kereső sztorinak!

Kedvcsináló idézetek:

v

Arra gondolt, hogy mindig magától értetődőnek vette, hogy egyes emberek a világ részét képezik, akár központi szerepet játszanak az életében, akár láthatatlanok, és alig jutnak az eszébe. Hogy ezek nélkül az emberek nélkül a világ egy nehezen tetten érhető módon, mégis alapvetően más hely lesz, pedig a tárcsa épp csak pár fokkal fordul el.

v

– Azokról az emberekről beszélek, akik egyfajta életben kötöttek ki egy másik fajta helyett, és egyszerűen csak csalódottak. Érti, miről beszélek? Megtették, amit tőlük vártak. Valami mást szeretnének csinálni, de most már nem lehet, mert ott a hitel, a gyerekek, tök mindegy, csapdába estek. Dan is ilyen.

- Ezek szerint ön úgy véli, nem szereti a munkáját.

- Pontosan – válaszolta a nő -, de szerintem még ő maga sem jött rá. Ön alighanem egyfolytában belebotlik ebbe a fajtába. Gyakorlatilag jól működő alvajárókról van szó.

v

– Csak annyit mondtam – jegyezte meg Dieter úgy tizenkét órányi útra St. Deborah by the Watertől –, hogy a vezérkocsin lévő idézet lényegesen komolyabb volna, ha nem a Star Trekből szedjük. – Kirsten és August mellett gyalogolt.

Életben maradni nem elég: Kirsten tizenöt éves korában tetováltatta a bal alkarjára a szavakat, és szinte azóta vitatkozott a dolgon Dieterrel. Dieter erős tetoválásellenes nézeteket vallott. Azt mondta, egyszer látta, ahogy valaki belehal egy elfertőződött tetoválásba. Kirstennek volt másik tetoválása is, két fekete kés jobb csuklója külső felén, de ezek kevésbé zavarták Dietert, mivel sokkal kisebbek voltak, és különleges eseteket megörökítendő varrták fel a lányra.

– Igen – válaszolta Kirsten –, tisztában vagyok vele, mi a véleményed a dologról, de akkor is ez a kedvenc mondatom az egész világon!

vvvvv

Képek a Pinterest táblámról: Tizenegyes állomás / Station Eleven

A könyv kiadásai a GoodReads-en: Station Eleven

vvvvv