Jesmyn Ward: Hallgasd a holtak énekét! | Mini-Könyvklub

Mini-könyvklub 13. felvonás

A témához tartozó bejegyzések a „mini-könyvklub” címke alatt elérhetőek.

A többiek értékelését itt olvashatjátok el.

AZ EGÉSZ BEJEGYZÉS SPOILERES!

Látta, hogy két lábon járó seb vagyok, és jött, hogy a balzsamom legyen.

Fülszöveg:

★

Jesmyn ​Ward az első női szerző, aki kétszer is elnyerte az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award); ezért a regényéért kapta meg másodszor. A könyvet ugyanakkor 2017 legjobbjának nevezte a Time, és hónapokig szerepelt a The New York Times sikerlistáján is – számtalan egyéb díj és elismerés mellett.

A Hallgasd a holtak énekét! nagyszabású családtörténet, az amerikai útiregény archetipikus hagyományainak, a kísértethistóriáknak és a katasztrófaregényeknek lenyűgöző, zavarbaejtő és sehová sem besorolható elegye, egy modern remekmű.

A tizenhárom éves Jojo igyekszik megérteni, mit jelent férfivá válni. A családjában van kitől és van miből tanulnia: ott van feketebőrű nagyapja, Pop, vagy fehérbőrű nagyapja, aki viszont egyáltalán nem fogadja el a fiút. És az apja, aki mostanában szabadul a börtönből… Amikor kiengedik, Jojo kábítószerfüggő anyjával odautazik. Találkozik egy másik tizenhárom éves kissráccal, egy halott fegyenc szellemével, aki magában hordozza az amerikai dél történelmének örökségét. Fontos dolgokat tanít meg Jojónak apákról és fiaikról, az erőszakról és a szeretetről.

Könyv információk: Eredeti mű: Sing, Unburied, Sing Eredeti megjelenés éve: 2017 XXI. Század, Budapest, 2018 320 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786155759642 · Fordította: Pék Zoltán

Bois Sauvage sorozat: 1. Salvage the Bones 2. Hallgasd ​a holtak énekét! 3. Where the Line Bleeds (befejezett)

(Az értékeléshez olvass tovább!  ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )

A történetről…

(…tényleg spoileres lesz, öveket becsatolni!)

Ennek a történetnek három E/1-es elbeszélője van: a 13 éves Jojo, az édesanyja, Leonie, és egy fekete madár képében megjelenő, Richie nevű kisfiú, aki erőszakos halált halt, ezért kísért. Jojo egy fekete bőrű anyuka és egy fehér bőrű apuka nagyobbik gyermeke, kishúga Kayla („fehér nevén” Michaela) teljesen a kisfiúra van csavarodva, hiszen édesanyjuk nem igazán törődik velük, viszont Jojo maximálisan együtt rezdül a kislánnyal. (Tündériek amúgy!)

Az apuka, Michael a Parchman börtönben ül, az egész regény annyiról szól, hogy Leonie fogja a gyerekeket, beülteti őket a barna Chevy Malibu hátsó ülésére, és a kolléganőjével, Mistyvel együtt felkerekednek a kedveseikhez. Aztán hazafelé már Michael és velük tart, meg melléjük pattan Richie is.

Nincs valami nagy sztorija a könyvnek, ugye? Nos, rengeteg réteget kapott ez a röpke történet, hiszen az édesanya masszív drogos (a barátnőjével/munkatársával együtt), és semmi anyai ösztön nincs benne (képes éhezni és szomjazni hagyni a gyermekeit). Az apuka édesapja rasszista, ezért az unokáit sem látta még, ráadásul anno segített elsikálni sheriffként Leonie bátyjának a meggyilkolását vadászat közben… A gyerekek és a nő Leonie fekete bőrű szüleinél élnek, ahol Jojo előtt igazi példaként magasodik River Papa, aki igazi férfi a talpán, ám a felesége (aki egyébként valamiféle gyógyító erővel rendelkezik) rákban haldoklik. Bónuszban rálibben a sztorira a mágikus realizmus fátyla, és különös képességekkel rendelkeznek páran a regényben.

Szerintem…

Elképesztő módon szenvedtem, de becsületből elolvastam, mert igyekszem teljesíteni a Mini-könyvklub idei köreit, és az ilyen regények által tágítani a komfortzónám meg a látószögem... (Most ez nem jött be, ugyanis a komfortzónám a talpam árnyékáig szűkült ijedtében…) Nem azt vitatom, hogy ez egy jól megírt, művészi egész, hanem azt, hogy nekem íródott. Szerintem az én szórakoztató irodalmon és fantasy-n edződött lelkem nem tudott mit kezdeni ezzel a lassan és komótosan elmesélt, rengeteg leírást, visszaemlékezést tartalmazó, helyenként elképesztően erőszakos és megrázó történettel!

Nem voltam felkészülve Richie történetére - aki 12 éves korában kerül be a Parchmanbe lopásért, és közmunkára van kényszerítve a többi rabbal együtt -, ahogy arra sem, hogy Leonie mennyire botrányosan rossz anyafigura – talán az eddig olvasott regényeim legborzasztóbbja -, ugyanis egy ponton a gyermekek éhesek is, szomjasak is, Leonie megáll a benzinkútnál, majd ad Jojonak némi pénzt, hogy vegyen neki kólát és hozza a visszajárót, és megissza előttük az italt, míg ők majd szomjan pusztulnak a látványtól. És annyi ilyen van a könyvben… Az, hogy a gyermekek fehér nagypapája, Nagy Joseph micsoda emberi hulladék, ha a bőrszínek közötti eltérések szóba kerülnek az csak hab volt a tortán számomra, mert azért találkoztam már ilyen témájú történetekkel.*

*(OFF: Ha egy nagyon jó filmet akartok látni rasszizmus témában, akkor javaslom a következő YA-regény filmadaptációt: A gyűlölet, amit adtál (2018). Máshogy megrázó, de emészthetőbb.)

„Az a félmosoly az élete titkaira célzott, mindarra, amit megtanult, mondott, látott és megélt, a szentekre és szellemekre, akikkel beszélt, amikor még túl fiatal voltam, hogy értsem az imáit.”

Tomer Hanuka

A legnagyobb baj, hogy azok az apróságok, amiket gyönyörűnek tartok a sztoriban - vagyis a testvérek, Jojo és Kayla csodás párosát -, azok egy rossz dologból erednek - példánk esetében abból, hogy az apjuk börtönben ül, az anyjuk pedig alkalmatlan szülőnek. Tetszett, hogy Richie kíváncsi arra, hogy mi történt vele és nagyon érdekesek voltak Papa történetei is a Parchmanben történetekről, de a dolgok, amik ott történtek akár a felnőtt, akár a gyerek rabokkal az valami őrület… Nem is tudom, hogy bírtam elolvasni azt, amikor a papa elmesélte, hogy mi történt Richie-vel. Izgalmas volt az is, hogy a Mama családjában némelyik generáció képes valami különlegesre (bár nem tiszta, hogy ez csak az ő vérvonalában van, vagy random bárki érthet a titkos tanokhoz, akiket beavat… ld. Papa gris gris-e, amit elrejt Jojo ruhájában), és kíváncsian vártam, hogy mennyit kapott Jojo meg Kayla a tudásból, de aztán a regény végére túlságosan felvakaróvá vált számomra ez a misztikus vonulat is… (Pl.: Leonie gyógyító próbálkozásai, a szellemes rész a végén, stb.)

Összességében

Elborzasztott, felkavart ez a történet, de többnyire mégis inkább untatott és felbosszantott. Nem találtam meg benne a beharangozott különlegességet, de be kell látnom, hogy egészen máshoz vagyok szokva, és ez hirtelen túl nagy ugrás volt a komfortzónámon túlra. Nagyon sötét hangulatú, tele van erőszakkal, dühvel és gyűlölettel, én pedig egyre kevésbé bírom elviselni az ennyire „gonosz” történeteket. Bár Jojo, Kayla és a papájuk miatt néha sikerült átbillennem a holtpontokon, nem gondolom, hogy fogok valaha az írótól olvasni.

Értékelés: 2,5

A kedvenc borítóim a regényhez:

Kedvcsináló idézetek:

v

A takaróba köhögök, részben a mama haldoklásának szagától, részben a tudattól, hogy haldoklik; csiklandozza a torkomat, és tudom, hogy zokogás, de az arcom a lepedőben van, senki nem látja, hogy sírok. Kayla a lábamat paskolja. A dala: csend.

– Utál engem – mondom.

– Nem, szeret téged. Csak nem tudja kimutatni. És a maga iránti szeretete meg a Michael iránti szeretete, hát, akadály. Összezavarja.

v

Beszéltünk a családunkról, az apjáról. Azt mondta: Öreg… öreg a feje. És tudtam, mire érti, nem is kellett többet mondania. Utálná, hogy itt vagyok veled, hogy még ma éjjel megcsókollak. Vagy kevesebb szóval: Hisz a niggerekben. Én meg lenyeltem az apja rosszindulatának tényét, hagytam átmosni magamon, mert az apa nem a fia, gondoltam. Mert amikor Michaelre néztem a darabos sötétben a móló végén lévő fakilátóban, Nagy Joseph árnyékát láttam benne; néztem a hosszú nyakát meg a karját, a sovány, de izmos törzsét, a bordái finom rúdjait, és láttam, hogy az évek hogyan puhítják az apjává. Hogy majd zsír koszorúzza körbe, és ő úgy megülepedik a nagy termetében, ahogy a ház megülepedik a talajban. Emlékeztetnem kellett magamat: Nem ugyanazok.

v

Nem bírok most anya lenni. Nem bírok lány lenni. Nem bírok emlékezni. Nem bírok látni. Nem bírok lélegezni.

vvvvv

Képek a Pinterest táblámról: Hallgasd ​a holtak énekét!

Sing, Unburied, Sing a GoodReads-en.

vvvvv