ALCÍM: Egy túlélő története a haláltáborból
„Az, hogy mi élünk, csodák sorozata.”
|
v
Eddy de Wind zsidó orvos önként jelentkezett abba a hollandiai gyűjtőtáborba, ahová édesanyját deportálták. Azt remélte, hogy így az asszonyt meg tudja menteni Auschwitztól, de tévedett. A táborban megismert szerelmével együtt 1943-ban őt is a haláltáborba vagonírozták.
Amikor a szovjet hadsereg közeledésének hírére a nácik 1944-ben elindították Németország felé az erőltetett meneteket, Eddy elrejtőzött, és a felszabadulás után ott maradt Auschwitzban ellátni a betegeket. Keresett egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett.
Könyve a legelső Auschwitz-beszámolók egyike, amelyet a csak nem sokkal korábban átélt borzalmak és maga a nyers valóság tesz átütő erejűvé. Jelenlegi ismereteink szerint ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak.
De Wind kötete először 1946-ban jelent meg, hogy aztán hosszú évekkel később, a tábor felszabadításának 75. évfordulójára, 2020-ban nemcsak hollandul, de számos más nyelven, így magyarul is napvilágot lásson. Az eredeti holland kiadás szószedettel, térképpel és a leszármazottak, valamint a fordító utószavával bővült. A kötetet a család archívumából származó képanyag illusztrálja.
Könyv információk:
Eredeti mű: Eindstation Auschwitz
Eredeti megjelenés éve: 1946
Athenaeum, 2020
224 oldal · keménytáblás
ISBN:
9789632939070
Fordította:
Alföldy Mari
|
(Az értékeléshez olvass tovább! ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )
Miért olvastam el?
Nagyon ritkán olvasok történelmi regényeket, mert nehezen hiszem el, hogy az emberiség milyen rémtettekre ragadtatta el magát. Számomra a II. világháború az egyik legijesztőbb mementója az embertelenségnek, néha mégis kíváncsivá tesz egy-egy beszámoló. Most például arra figyeltem fel, hogy ezt a könyvet friss emlékekkel telve írta egy férfi, aki közvetlenül a felszabadulást követően kezdett el lejegyezni a vele történteket.
„Variációk egy témára: elgázosítás, akasztás, vízbe fojtás, kiéheztetés, és a többi. De az egyik variációt én túléltem. Átéltem a halált, és el tudom mondani, el kell mondanom, el is fogom mondani.”
|
A történetről…
Bár a történet Eddy de Wind története, ő a bevezetőnél rájött, hogy képtelen egyes szám egyes személyben lejegyezni az emlékeit, így önmagát megszemélyesítve megalkotta Hans van Dam-ot. Hans egy 26 éves holland zsidó orvos, aki a westerborki kórház egyik vezető orvosaként beleszeret a 18 éves ápolónőbe, Friedel-be, akivel aztán együtt kerülnek be az auschwitzi transzportba, akkor már házaspárként. 1943 tavaszán a szögesdrót mögül már csak vágyakozva tekinthetnek a nem is oly távoli, ám elérhetetlen hegyek felé... Hans a 9-es kórházi blokkban van, míg a feleségét a 10-es blokkban tartják sok más nővel együtt, akiken mindenféle professzorok kísérleteket végeznek.
„Tudjuk, hogy a halál egyenruhát hord: a gázcsapot egy formaruhás SS kezeli.”
|
Szerintem…
Bár többnyire Hans mindennapjairól, az általa elvégzett munkákról, a feleségével lopott percekről szól a történet, mégsem csak az ő történetét ismerjük meg. Hans körül rengeteg ember bukkan fel, ki több és ki kevesebb ideig, de mindenki mesél valamit, mindenki által egy picit nagyobb rálátást kapunk az akkori helyzetekre. Van, akivel azelőtt találkozunk, hogy elszállítják Birkenauba „fürdetni” (értsd: elgázosítani) más idősekkel együtt. Van, akivel együtt hurcolja a leveses kondért. De Hans karanténba is kerül, majd ideiglenesen áthelyezik egy külsős büntetőkommandóba is a 9-es blokkból. Mozgalmas történet annak ellenére, hogy többnyire az auschwitzi főtáboron belül játszódik, és Hans mindenkivel szóba áll, mindenkinek megpróbál segíteni, míg mások vele próbálnak meg jóba lenni, hiszen azért valamennyire jó helye van orvossegédként, majd „orvosként”.
A könyv hangvételén nagyon éreztem azt, hogy igyekszik minél nagyobb érzelmi távolságot tartani a története főszereplőjétől, ahogy azt is, hogy egyfajta misszió számára a beszámoló megírása. Ezek miatt néhol elég gépies, rideg a történet. Persze értem, hogy ezt a rengeteg traumát, amit annak ellenére szenvedett el, hogy sokakhoz képest kivételezett helyzetben volt az idő nagy részében, kívül kellett tartani ahhoz, hogy ne roppanjon össze. Érdekes, informatív, lineárisan elmesélt történet, amin az is érződik, hogy friss emlékekből táplálkozik, és még nem hagyott rajta nyomot mások beszámolója.
Összességében
Ha ez a könyv csak Eddy/Hans tábori mindennapjairól szólt volna, akkor is szíven ütött volna, de számomra a legfeldolgozhatatlanabb részek mégis a férfival beszélgetők szájából hangoztak el és Friedel leveleiben voltak leírva. Szíven ütött, ahogy a nő beszámol a nőkkel való kísérletezésekről, ahogy az is, hogy pár oldal erejéig felbukkanó emberek mennyire rövid idő alatt a szívembe tudják magukat lopni. A könyv vége felé a sonderkommandósok története volt a legdurvább, amit valaha a témában olvastam.
Külföldi borítók:
Kedvcsináló idézetek:
v
Gondolja, hogy csak az SS, jobban mondva a párt a felelős? – kérdezte Kabeli. – Rajtuk kívül az egész nép angyalokból áll?
– Biztos nem – ismerte el Hans. – Az egész német népet terheli a felelősség. Most elveszítik a háborút, és meg fogják tagadni a vezetőiket. De ha megnyerték volna a háborút, akkor soha senki nem kérdezte volna a Führertől, hogy milyen eszközöket használt, és hova tűnt az összes kommunista és az összes zsidó..
v
– (…) Keveset láttál még. Amikor a hazámba bevonultak a németek, 1939-ben, bementek a zsidó házakba. A férfiakat összeterelték, hogy munkatáborba vigyék őket, a nőket megerőszakolták. Fajgyalázás, de kit érdekelt. Láttam, ahogy a kicsi gyerekeket megfogták a lábuknál, és a fejüket egy fának vagy egy ajtófélfának csapták. Akkor ez volt a divat. Minden évben más divat járja az SS-nél. 1940-ben az volt a divat, hogy a gyerekeket ketten szó szerint szétszakították. 41-ben vizet öntöttek egy edénybe, és belenyomták a gyerek arcát. Így a szerencsétlen megfulladt a tízcentis vízben. Az utóbbi időben kicsit lecsillapodtak. A zsidókat most gázzal gyilkolják, a tábor szanatórium ahhoz képest, ami néhány éve volt, mert most sokkal rendszeresebben irtják az embereket.
v
A 10-es blokk viszont a kísérletek helye. Olyan nők élnek ott, akiket meggyaláztak a magukat professzornak nevező szadisták, úgy, ahogy nőket még soha nem gyaláztak meg; a legszebb kincsükben: a nőiségükben, az anyává válás lehetőségében.
v v v v v
A képek a Pinterest táblámról származnak: Auschwitz, végállomás
Last Stop Auschwitz a GoodReads-en.
v v v v v
Eddy de Windet a feleségével együtt szállították el Auschwitzba, ahol a holland zsidó orvos elkezdett naplót írni a mindennapjairól és a körülötte lévőkről. Ez az egyetlen memoár, amelyet teljes egészében az auschwitzi haláltáborban írtak, ám az író képtelen volt egyes szám első személyben írni magáról, ezért kitalálta Hans van Dam figuráját, akiről egyes szám harmadik személyben beszélve meséli el a történetét. Ha kíváncsiak vagytok Eddy de Wind történetére, tartsatok bloggereinkkel a regény blogturnéján! Ne feledjétek, hogy egy szerencsés olvasónk a kiadó jóvoltából meg is nyerheti az Auschwitz, végállomást!
Nyereményjáték:
Történetünk egy koncentrációs táborban játszódik a 2. világháború idején, ezért úgy gondoltuk, hogy a játékunk ilyen helyszínű regényekhez fog kapcsolódni. Az egyes állomásokon található idézetek alapján ki kell találnotok a KÖNYV CÍMÉT, amiben szerepel az adott idézet, és a CÍMET beírni a rafflecopter megfelelő rubrikájába! Ha azt is megírjátok, hogy melyik könyvcím a kakukktojás, akkor +1 alkalommal kerültök a kalapba!
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
|
“Férfiak, nők, karon ülő csecsemők és hajlott hátú aggastyánok, ők pedig hálásan nyugtázták, hogy a gyerekeket nem kell tetoválniuk, bár néhányan, akik számot nyomtak a kezébe túl fiatalnak tűntek Lalénak. De tette a dolgát, rámosolygott a gyerekekre, akik várták, hogy a szüleikre számot tetováljanak. Egy-egy kisbabát tartó anyának megjegyezte, milyen szép a gyereke. Baretzki jócskán hallótávolságon kívül került. Lale leginkább az idősebb asszonyok tetoválásával kínlódott sokat, üres tekintetükkel élőhalottnak tűntek – mintha tudnák, mi vár rájuk hamarosan. Nekik csak annyit mondott, hogy „sajnálom”. Tudta, hogy valószínűleg nem értik.”
ÁLLOMÁSOK:
20 - Utószó
22 - Könyv és más
24 - Hagyjatok! Olvasok!
26 - Csak olvass!
28 - Fanni's Library
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése