R. Kelényi Angelika: Heaven - A leszármazott | Mini-könyvklub

  

Mini-könyvklub 21. felvonás

A témához tartozó bejegyzések a „mini-könyvklub” címke alatt elérhetőek.

A többiek értékelését itt olvashatjátok el.

 

Nyitva áll előtted az út, hogy másokért élj. Hidd el, rájössz majd, minden egyes megmentett élet a te életedet teszi teljesebbé, szebbé. Mi csak így élhetünk, ez a sorsunk. Nehéz és gyönyörű végzet..

Heaven ​Campel élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll. Harmincharmadik születésnapján megtudja, hogy nem az, akinek eddig hitte magát, a szülei sem azok, akiket egyszerű, dolgos embereknek ismert, és a dédnagyanyja sokkal különlegesebb volt, mint amit el tud egyáltalán képzelni. Heaven két lábbal a földön áll, nem hisz a természetfelettiben, a túlvilágban vagy a misztikus ostobaságokban, de ezen a napon át kell értékelnie mindent, amit eddig a világról gondolt. A világról, amely egyetlen perc alatt részeire hullott… Egy markáns nyomozó segítségével nekilát, hogy kiderítse a származását, megtudja végre, ki és miért gyilkolta meg azt, aki tudta a kérdéseire a válaszokat, miért üldözik sötét alakok, és miért segítik ijesztő idegenek. És a lehetetlen nemcsak lehetségessé, hanem a mindennapok részévé válik… R. Kelényi Angelika minden szabályt felrúg, és történelmi vagy romantikus regény helyett egy misztikus krimivel sokkolja az olvasóit. Heaven Campel története egy lehetetlenül lehetséges sztori, amely tornádóként süvít végig az olvasók elméjén és lelkén.

 

Könyv információk:   Eredeti megjelenés éve: 2021 Álomgyár, Budapest, 2021 248 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635702657

(Az értékeléshez olvass tovább!  ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )

A BEJEGYZÉS SPOILERES!

Szerintem…

 

Azt hiszem, hogy nem fogom növelni a népszerűségem ezzel a mai bejegyzésemmel, de az első az őszinteség. Abszolút respekt az írónőnek, nagyon boldog vagyok, hogy a helyi könyvtárban szinte lehetetlenség hozzájutni a könyveihez, mert egymást érik az előjegyzések, de nálam a Heaven - A leszármazott bizony gyengén muzsikált! Igazából félbe is hagytam volna, ha nem fogadtam volna meg, hogy annyi Mini-könyvklub fordulót teljesítek idén, amennyit csak tudok.

A regény átlagos, de üres. Hiányoztak belőle az érzelmek, úgy éreztem, mintha egy lélekkel és szóvirágokkal megtölthető történet vázlatos cselekményét olvastam volna. Sajnos a legtöbb dolog nem volt kibontva, ami által rendkívül logikátlanná vált a cselekmény. Miért szelence? Ha nincs mágia, akkor sose volt? Mi volt a druidák trükkje a múltban? Nem volt túl idős akkor a 33 éves? Mi ez a fekete szemekkel? Honnan van egy fiatal újságírónak annyi pénze, hogy repkedjen a világban, és Hiltonokban szálljon meg? Komolyan elhitte, hogy a rendőr random érdeklődésből vele tart külföldre, miután előadott neki egy amnéziával felturbózott, agybajos sztorit paranormális figurákkal a főszerepben, akik az életére törtek? Oké, már akkor levágta az agyam az ékszíjat, amikor ímmel-ámmal tiltakozott csak, hogy a random rendőrbácsi (az amúgy se elsőre, se másodszorra nem szimpatikus Frank Warren nyomozó) kecóra vitte, mert vele majd „biztonságban” lesz…

 

Újra a papír fölé hajolt, és rámutatott egy másik rajzra. –  Ez a másik dolog, amit mutatni akartam. Clarus aranykardjai. Ez a két, egymást keresztező kard a Clarus Rend szimbóluma. Az írások szerint Clarus mindig két karddal a kezében harcolt, és legyőzhetetlen volt.

 

Hiányzott a hátterek kidolgozottsága. Szívesen olvasta volna a „nyomozó” élettörténetéről, Clarusról, Nexről, a szövetségről meg a rendről és a galliai eseményekről kicsit bővebben. (Vagy BENSONÉKRÓL! Most azonnal meséljen nekem valaki Bensonról és a családjának a történelméről! Totál odáig voltam azért a bohócért…)

Izgalmas lett volna bepillantást nyerni néhány korábbi Leszármazott életébe, de akár abba is, hogy ők miként készültek fel a Leszármazottságukra… A nagymama élettörténete mondhatni, hogy tetszett, mert végre valami egyedi és érdekes is történt a könyvben, de általa sem kerültem közelebb ahhoz, hogy mit művel a mindennapokban egy aktív, misztikus erővel megáldott Clarus leszármazott…

Furcsa volt, hogy Heaven mennyire ad hoc jelleggel tanulgatja az új önmagát, sajnáltam, hogy nincs igazi támasza vagy segítője (Bensonig). (Amúgy érdekes volt, ahogy fejlődött… Kicsit olyan, mint amikor Peter Parker tanulgatja a pókösztöneit, csak kevésbé látványos.)

 

PRO: A leginkább Heaven önmagához való őszinteségét kedveltem a regényben, hogy nem kezdte el verni a mellét a magyarsága biztos tudatában, hanem átgondolta, megfontolta, és rájött, hogy attól, hogy megtudta, hogy magyar származású, attól még a brit nevelése alapozza meg az identitástudatát.

 

(nem saját kép)

Összességében…

 

Csalódást keltően gyenge olvasmány volt. Kidolgozatlan karakterek és üres cselekmény, mindez kiszámítható fordulatokkal megspékelve. Nekem az egész nem volt világos, és eléggé tele volt logikátlanságokkal (pl.: a Hiltonos szállások rendőr meg újságírói fizetésből). A vége meg valahogy még inkább fájt, hiszen egy király fantasyra készültem – mert nagyon odaver a borító, lássuk be -, erre kiderült, hogy minden csak tudomány…

 

Értékelés: 2,5

 

Tervezek még olvasni az írótól?

 

Talán? Nincs ellenvetésem a kiadó vagy az író regényei ellen, csak úgy érzem, hogy mind Anne L. Green (Törékeny ​vonzerő, Viharos ​érzelmek), mind Julia Lewis Thomson (Többek között 1. és 2.) regényei magasra tették a lécet, amit az írónő egy komfortzónáján kívüli történettel nem tudott nálam megugrani. Ízlések és pofonok.

Mindazonáltal R. Kelényi Angelika rendkívül szimpatikus jelenség, és az egyik kedvenc könyvtárosom már elég sokszor ajánlotta nekem Az agyam eldobom című könyvét, mert tudja, hogy én is pánikbetegséggel küzdök/küzdöttem. (Akárcsak ez a bizonyos könyvtáros.) Szóval lehet, hogy megpróbálkozom az ajánlott könyvvel…

 

Kedvcsináló idézetek:

v

– (…) No – vette le a szemüvegét, hogy megdörzsölgesse az orrnyergét –, még egy érdekességet mondok. Az összes leszármazott, aki végül Harcos lesz, ugyanazt a nevet kapta születésekor. Minden leányt Clarának, azaz tisztának, ártatlannak hívtak.

 

v

– Azt mondja, hogy a családja a leszármazottja ennek a halott úriembernek, igaz?

– Clarus. Ez a neve ennek az úriembernek, és igen. Női ágon örököljük a remek lehetőséget, hogy egész életünkben üldözzenek és folyton megpróbáljanak kinyírni bennünket fekete ruhás emberek, akiket nem is ismerünk…

–  Szép kilátások a jövőjét tekintve – mosolyodott el megint, erre már én sem tudtam mit tenni, visszavigyorogtam.

 

v

– Mi az az épület ott? – kérdeztem ámulva a taxisofőrt. Az ismét csak a tükörben tekintett rám, szeme nevetve hunyorított.

– Minden külföldi ezt kérdezi, amikor először jár nálunk – mondta. – Az ott a Parlament.

–  A magyar Parlament – ismételtem meg. – Az ország háza. A magyarok háza.

Hiába mondogattam, nem lettem magyarabb. Továbbra  is kizárólag angolként tudtam magamra gondolni, mégis megmozdult bennem valami. Meghatottságfélét éreztem, bár ezt akkor nem határoztam meg így. Azt gondoltam, hogy amint meglátom Budapestet, egyenesbe jön az identitástudatom. És egyenesbe is jött. Továbbra is angol voltam – egy kis magyar szállal, ami a valós – bár számomra teljesen ismeretlen – családomhoz kötött…

 

vvvvv

Nem saját képek. Pinterest tábla: Random  

Heaven a GoodReadsen

vvvvv