„A gyerekkorom nem hiányzik, de
az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a
nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem.”
Fülszöveg:
♪
AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A
MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE
Mit tehet egy hétéves fiú, ha
az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de
az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon
túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová
mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék,
nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a
titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket,
jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint
mindennek, a segítségnek ára van.
Neil Gaiman új regénye a
gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az
ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy
olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.
Eredeti mű: Neil Gaiman: The
Ocean at the End of the Lane / Eredeti megjelenés éve: 2013
Agave Könyvek, Budapest, 2013 /180
oldal · ISBN: 9786155272219 · Fordította: Pék Zoltán
♪
Szerintem:
♪
Harmadik Gaiman regényem és
akármennyire széttrendizték – én szeretem olvasni az agyament dolgait. Ijesztő,
gusztustalan, okos. Nagyon-nagyon gusztustalan. (A Neil Gaiman-ben élő kisfiú
máig sarat eszik ebédre. Ez 100%!)
Szerettem a fiút, akinek nem
hangzott el a neve. Bár az apja Csinos George-nak becézte, talán George a neve?
Szerettem, ahogy szeret olvasni.
Szerettem a mítoszokat, a rövid
történeteket. Szerettem az Óceánban lenni és imádtam a cicát, a cicaültetvényt.
A borító: szerintem mindegyik
csodaszép, de a magyar a második legszebb. Szépségversenyen az elterjedt
Headline Review lenne nálam az első, a Harper Collins a harmadik és aztán
döntetlen két rajzolt borító között. Bár ez utóbbiak nem kifejezetten szépek,
de hangulatosak!
Harper Collins and Headline Review |
Mag and Mondadori |
Értékelés: 4
SPOILERES – SPOILERES – SPOILERES!
♪
Névtelen főszereplőnkről tudni
kell, hogy nem csak olvasni szeret. Családi felállása: apa, anya, egy fiú, egy
lány. És innentől kezdve semmi közös nincs bennem és benne. Egy tanyasi házban
él, nagy terület közepén. Szeret nyitott ajtónál aludni, amire én képtelen
lennék. Nekiállt stikában kihúzni a talpából egy beleékelődött kukacot anélkül,
hogy megmutatta volna másoknak, a szüleinek.
Gaiman mindig „eldug” ilyen
elmondhatatlanul gusztustalan jeleneteket a könyveiben… ez van. Mint már említettem
- a benne élő kisfiú máig sarat eszik ebédre.
Amikor az apuka elkezdte
BÜNTETÉSBŐL vízbe fojtani a gyerekét, na akkor reméltem, hogy a sár - amit a
kisfiú eszik benne - kukacos… Eléggé kiakadtam, bár drasztikusan rossz hatással
volt apura Ursula Monkton, de kíváncsi voltam a sztori végére. Tipikusan nem
olyan könyv, amiben ha nem tetsző dolog történik – félre tudod tenni (akár
örökre).
Idősebb Mrs. Hempstock,
Mrs. Hempstock és Lettie Hempstock hármasáról nekem a görög mitológiából ismert
párkák (=moirák), a végzet istennői jutottak az eszembe. A moirák a végzet
irányítói, az emberi élet fonalát szövő, gombolyító illetve elvágó három
istennő - Klóthó (Fonó), Lakheszisz
(Sorsjuttató), Atroposz (Kérlelhetetlen).
A legdöbbenetesebb mégis az a
rész volt számomra, amikor az éhmadarak (hunger birds) nekiálltak kienni
dolgokat a Világból. Elfogyasztottak egy csillagképet, aminek a helyén szürke
üresség maradt, amire fájt ránézni!
A könyv elején egy meglett
férfi ül le az út végén lévő óceánhoz emlékezni és a könyv végén mégis mindent
elfelejt szépen. Szeretem az olyan sztorikat, amelyekben oda érünk vissza,
ahonnan indultunk – bár elég kevés ilyen akad. Az ilyen sztorikat nem jó
olvasni, nem szeretik őket, mert nincs továbbfejlődés és nincs „tovább”… Én
néha mégis örülök egy-egy ilyen megbízható befejezésnek, aminek a végén máris
tudom, hogy valaki biztosan élni fog – van valaki, akibe belekapaszkodhatok.
Butaság talán, de néha ez tartja fent az ember fejét a víz felett. Pláne egy
ilyen könyvnél, pláne egy ilyen borítónál…
Idézetek:
♪
Otthon apa ette meg az összes
égett pirítóst. „Nyamm” mondogatta, meg hogy „Faszén, finom is az!” meg hogy
„Égett pirítós! A kedvencem!”, és mindet megette. Amikor sokkal idősebb lettem,
bevallotta, hogy soha nem szerette az égett pirítóst, csak azért ette meg, hogy
ne kelljen kidobni, és akkor a pillanat törtrészére az egész gyerekkorom
hazugságnak tűnt: mintha hitem egyik alappillére omlott volna porrá, ami a
világomat tartó egyik oszlop.
♪
Odavoltam a mítoszokért. Azok
nem felnőttmesék, de nem is gyerekmesék. Annál is jobbak. Csak vannak.
A felnőttmeséket sosem
értettem, ráadásul olyan lassan indultak be. Azt éreztették velem, hogy a
felnőttkornak titkai vannak, szabadkőműves, mitikus titkai. A felnőttek miért
nem akarnak Narniáról olvasni, titkos szigetekről, csempészekről és veszélyes
tündérekről?
♪
Lettie Hempstock keze bátrabbá
tett. De Lettie is csak lány volt, még ha nagy lány is, még ha tizenegy volt
is, még ha nagyon régóta tizenegy volt is már. Ursula Monkton viszont felnőtt
volt. Abban a pillanatban nem számított, hogy ő minden szörnyeteg, minden
boszorkány, minden megtestesült rémálom. Felnőtt volt, és amikor felnőttek
harcolnak gyerekek ellen, mindig ők győznek.
♪
Örökre itt maradok.
– Nem lehet – mondta Lettie. – Megsemmisítene.
Nyitottam a számat, hogy megmondjam neki,
engem semmi nem ölhet meg, már nem, de azt mondta: – Nem megöl. Megsemmisít.
Felold. Itt nem halnál meg, itt soha semmi nem hal meg, de ha túl sokáig
maradsz, csak kevés marad belőled, ami szanaszét terül. És az nem jó. Sosem
lenne belőled elég egy helyen, nem maradna, ami úgy gondolna magára, hogy „én”.
Nem maradna nézőpont, mert vélemények és pontok végtelen sorozata lennél...
♪ ♪ ♪
♪ ♪
A képek
a „Könyvek
- Neil Gaiman” pinterest táblámról származnak, ott többet
megtudhatsz róluk és további képek várnak.
Borítók a GoodReads-en.
Borítók a GoodReads-en.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése