Hagyjatok! Olvasok!: Neil Gaiman: Óceán az út végén

2014. augusztus 4., hétfő

Neil Gaiman: Óceán az út végén

„A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem.”

Fülszöveg:

♪

AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

♪

Eredeti mű: Neil Gaiman: The Ocean at the End of the Lane / Eredeti megjelenés éve: 2013

Agave Könyvek, Budapest, 2013 /180 oldal · ISBN: 9786155272219 · Fordította: Pék Zoltán

♪

Szerintem:

♪

Harmadik Gaiman regényem és akármennyire széttrendizték – én szeretem olvasni az agyament dolgait. Ijesztő, gusztustalan, okos. Nagyon-nagyon gusztustalan. (A Neil Gaiman-ben élő kisfiú máig sarat eszik ebédre. Ez 100%!)

Szerettem a fiút, akinek nem hangzott el a neve. Bár az apja Csinos George-nak becézte, talán George a neve? Szerettem, ahogy szeret olvasni.

Szerettem a mítoszokat, a rövid történeteket. Szerettem az Óceánban lenni és imádtam a cicát, a cicaültetvényt.

A borító: szerintem mindegyik csodaszép, de a magyar a második legszebb. Szépségversenyen az elterjedt Headline Review lenne nálam az első, a Harper Collins a harmadik és aztán döntetlen két rajzolt borító között. Bár ez utóbbiak nem kifejezetten szépek, de hangulatosak!

Harper Collins and Headline Review

Mag and Mondadori

A történetbe bele kell rázódni és igényli a „Gaiman-t kell olvasnom”-hangulatot, anélkül nem működik. Nálam legalábbis nem. A sztori izgalmas, pörgős és agyament – szentimentális és végtelenül szomorú keretek közé szorítva.

Értékelés: 4

SPOILERES – SPOILERES – SPOILERES!

♪

A könyv WIKIpédiája angolul.

Névtelen főszereplőnkről tudni kell, hogy nem csak olvasni szeret. Családi felállása: apa, anya, egy fiú, egy lány. És innentől kezdve semmi közös nincs bennem és benne. Egy tanyasi házban él, nagy terület közepén. Szeret nyitott ajtónál aludni, amire én képtelen lennék. Nekiállt stikában kihúzni a talpából egy beleékelődött kukacot anélkül, hogy megmutatta volna másoknak, a szüleinek.

Gaiman mindig „eldug” ilyen elmondhatatlanul gusztustalan jeleneteket a könyveiben… ez van. Mint már említettem - a benne élő kisfiú máig sarat eszik ebédre.

Amikor az apuka elkezdte BÜNTETÉSBŐL vízbe fojtani a gyerekét, na akkor reméltem, hogy a sár - amit a kisfiú eszik benne - kukacos… Eléggé kiakadtam, bár drasztikusan rossz hatással volt apura Ursula Monkton, de kíváncsi voltam a sztori végére. Tipikusan nem olyan könyv, amiben ha nem tetsző dolog történik – félre tudod tenni (akár örökre).

Idősebb Mrs. Hempstock, Mrs. Hempstock és Lettie Hempstock hármasáról nekem a görög mitológiából ismert párkák (=moirák), a végzet istennői jutottak az eszembe. A moirák a végzet irányítói, az emberi élet fonalát szövő, gombolyító illetve elvágó három istennő - Klóthó (Fonó), Lakheszisz (Sorsjuttató), Atroposz (Kérlelhetetlen).

A legdöbbenetesebb mégis az a rész volt számomra, amikor az éhmadarak (hunger birds) nekiálltak kienni dolgokat a Világból. Elfogyasztottak egy csillagképet, aminek a helyén szürke üresség maradt, amire fájt ránézni!

A könyv elején egy meglett férfi ül le az út végén lévő óceánhoz emlékezni és a könyv végén mégis mindent elfelejt szépen. Szeretem az olyan sztorikat, amelyekben oda érünk vissza, ahonnan indultunk – bár elég kevés ilyen akad. Az ilyen sztorikat nem jó olvasni, nem szeretik őket, mert nincs továbbfejlődés és nincs „tovább”… Én néha mégis örülök egy-egy ilyen megbízható befejezésnek, aminek a végén máris tudom, hogy valaki biztosan élni fog – van valaki, akibe belekapaszkodhatok. Butaság talán, de néha ez tartja fent az ember fejét a víz felett. Pláne egy ilyen könyvnél, pláne egy ilyen borítónál…

Idézetek:

♪

Otthon apa ette meg az összes égett pirítóst. „Nyamm” mondogatta, meg hogy „Faszén, finom is az!” meg hogy „Égett pirítós! A kedvencem!”, és mindet megette. Amikor sokkal idősebb lettem, bevallotta, hogy soha nem szerette az égett pirítóst, csak azért ette meg, hogy ne kelljen kidobni, és akkor a pillanat törtrészére az egész gyerekkorom hazugságnak tűnt: mintha hitem egyik alappillére omlott volna porrá, ami a világomat tartó egyik oszlop.

♪

Odavoltam a mítoszokért. Azok nem felnőttmesék, de nem is gyerekmesék. Annál is jobbak. Csak vannak.

A felnőttmeséket sosem értettem, ráadásul olyan lassan indultak be. Azt éreztették velem, hogy a felnőttkornak titkai vannak, szabadkőműves, mitikus titkai. A felnőttek miért nem akarnak Narniáról olvasni, titkos szigetekről, csempészekről és veszélyes tündérekről?

♪

Lettie Hempstock keze bátrabbá tett. De Lettie is csak lány volt, még ha nagy lány is, még ha tizenegy volt is, még ha nagyon régóta tizenegy volt is már. Ursula Monkton viszont felnőtt volt. Abban a pillanatban nem számított, hogy ő minden szörnyeteg, minden boszorkány, minden megtestesült rémálom. Felnőtt volt, és amikor felnőttek harcolnak gyerekek ellen, mindig ők győznek.

♪

Örökre itt maradok.

– Nem lehet – mondta Lettie. – Megsemmisítene.

Nyitottam a számat, hogy megmondjam neki, engem semmi nem ölhet meg, már nem, de azt mondta: – Nem megöl. Megsemmisít. Felold. Itt nem halnál meg, itt soha semmi nem hal meg, de ha túl sokáig maradsz, csak kevés marad belőled, ami szanaszét terül. És az nem jó. Sosem lenne belőled elég egy helyen, nem maradna, ami úgy gondolna magára, hogy „én”. Nem maradna nézőpont, mert vélemények és pontok végtelen sorozata lennél...