„Vadász-énem
tiszteletben tartotta az akaratát, de a bennem élő kislány zokogva gyászolta az
embert, aki hősként halt meg.”
Fülszöveg:
♠
Vigyázat!
Cselekményleírást tartalmaz.
Pikk
egy új világban találja magát. Míg odalent a társai felnőttként, a közösség
teljes jogú tagjaként kezelték, a városkában csak egy gyerek a sok közül,
akinek az iskolapadban a helye. Pikk képtelen megtagadni magát, hiába igyekszik
beilleszkedni a kisváros életébe, makacssága újabb és újabb konfliktusokba
sodorja.
Ráadásul
Fakó is hűvösen és távolságtartóan viselkedik vele, míg Kósza többet akar a
puszta barátságnál. Az új környezetben a barátok egyre jobban eltávolodnak
egymástól. Pikk nem tehet mást: a maga útját kell járnia, bármilyen fájdalmas
és magányos legyen is az.
A tanév
végén Pikk őrszolgálatra jelentkezik, hogy a kiválasztottakkal együtt
megvédhesse a földműveseket a korcsok egyre hevesebb és kegyetlenebb
támadásaitól. Az eseménytelenül induló küldetés azonban váratlan fordulatot
vesz. A városlakók által alábecsült korcsok figyelik az embereket. Terveket
szőnek és várnak. El akarják pusztítani Megváltás városát, és a végső
katasztrófát csak Pikk látja előre…
♠
Eredeti
mű: Ann Aguirre: Outpost
Eredeti
megjelenés éve: 2012
Fumax, Budapest, 2013
334
oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639861558 · Fordította: Gálla Nóra
♠
Szerintem:
♠
Beilleszkedési
nehézségek, ismerkedés Megváltás szokásaival, új kedvencek, könnyebb-nehezebb
szocializálódás… igazából egész jó lett volna, ha… Annyival kevesebbet adott
nekem ez a könyv, hogy a belekeveredett vallási maszlag és a „nőé a fakanál,
férfié a puska” szereposztások miatt majdnem végig mérges voltam.
Kevésbé
lendületes, mint a Menedék, inkább elkényelmesít, aztán iszonytat a második
rész. Az olvasó megszereti Oaks mamát és Edmundot, akiket nagyon félt – én így
voltam velük, imádtam őket!
Rengeteg
kérdés merült fel bennem a rész kapcsán és nagyon remélem, hogy a trilógia
utolsó része jól zárja le a sztorit.
Kedvenc részek: 1) a randi!
2) a fejsimogatós rész!
Negatív: Előreutalások! Igaz, csupán pár oldal vagy 1-2
fejezet erejéig, de felesleges – ezek nélkül is elég izgalmas a sztori.
Cifrán káromkodós helyzetek: 2 is volt, mindkettő 1-1
erdei felderítés eredményéhez kapcsolódik. Azt
a fűzfán fütyülő rézangyalát!
Értékelés: 4,5
Bővebben
(spoiler):
♠
Karakterek és a
gyengeségeik
Továbbra
is szeretem Pikket és Fakót, bár az utóbbinak pár gyógypofont leosztottam volna néha… Ahogy egyébként Tegannek is,
aki egy hálátlan, kis ripacs. (Örültem, hogy kezdeményezett és értem is az
okait, de ez csúnya húzás volt.) Nagyon haragudtam rá is. Talán csak Kósza volt
az, aki nem vonta magára a haragomat, de ugye neki meg ott van a múltja…
Érdekes könyv, mit mondhatnék. Akit szerethetnék, rá árnyékot vet a múlt, akit
pedig szeretek, a jelenben egy láma…
Vallás
Nem
hálás téma. Egyrészt vannak, akik nem emiatt olvasnak disztópiákat/poszt-apokaliptikus
regényeket és nem örülnek, ha belekeverik a sztoriba (pl.: én), másrészt a vallás
gyakorlói akár meg is sértődhetnek a kifigurázott, karikatúraszerűen elnagyolt
vallási dolgokra.
Az
írónő nem mondja ki kerek-perec, hogy mely vallást gyakorolják Megváltásban,
bár a könyvvégi jegyzetben megemlíti, hogy a hely lakói akár amish leszármazottak
is lehetnek. Tetszik a sztoriban Pikk finoman ironikus hozzáállása a valláshoz:
„Amikor
először mormolta el ugyanezeket a szavakat a vacsoraasztalnál, azon töprengtem,
vajon kihez beszél. Mint utóbb kiderült, ilyenkor egy láthatatlan lényhez
intézi a szavait, aki odafent lakik a felhők fölött, és – állítólag – onnan
vigyáz ránk.
Arra
gondoltam, hogy rettentő hanyagul végezheti a munkáját ez a felhőjáró valaki,
de megtartottam magamnak a véleményemet, mert nem akartam megbántani Oaks
mamát.
A
dolgok jelenlegi állását tekintve a teremtője inkább a korcsokra vigyáz,
mintsem az emberekre.”
Zombi, fülbesuttogó-szellem
és a „rendes lány”-alternatíva
A mutkó
rövidítés nem esett le, szóval nagyon fájt, amikor először elhangzott a mutáns
szó. A korcsok megleptek… nem zombik, de nem is élnek, szóval nem élőlények –
Mi van most?! Mik azok a kicsi korcsok… hogyan?
Mondjuk
annyira nem érdekel, hogy zombi vagy mutáns, amíg ennyire fantasztikus és
idegőrlő a történet.
Selyem
szelleméről azt hittem, hogy múló lidércnyomás a bűntudat és a stressz miatt,
szóval fel nem foghatom, hogy miért susog még mindig Pikknek?! Enyhén zavarosak
a regényekben a belső hangok. (Ana Steel belső hangjával sem tudtam mit
kezdeni, erre Pikké egykor élt…)
Ez a
kicsit amish, picit puritán közösség – és főleg a hangadói, akik Pikk ellen
szólalnak fel, annyira idegesítenek. Az ilyen Caroline-féléket (vagyis őt és a
sleppjét) meg a gúnyolódó gyerekeket én simán kivágtam volna a kapu elé… Ez a könyv
többször dühített, mint nem, mert mindig ilyesmikbe szaladtam bele.
Az
ilyen elvakult gyűlölködős azok, akiket magammal vinnék korcs-csalinak, hogy
elmenjen a kedvük az unalmukban undokoskodástól… (Na igen, túlságosan is
szeretem Pikket.)
Idézetek:
♠
– Nem
ölhetsz meg mindenkit, aki csúnyán néz rám – jegyeztem meg.
– Miért
nem? – dünnyögte.
♠
– Ha
olyan vidéken nőttél volna fel, ahol a férfiak mestersége a szakácskodás, és
aztán egy napon idegen emberek közé keveredsz, akik nem engednek a kondér
közelébe, pedig te a főzésen kívül semmi máshoz nem értesz az égvilágon... te
vajon letennéd a fakanalat?
Elmosolyodott,
és két ujjával szalutált.
– Nem
én!
♠
Fakó
legalább annyira élvezte a dolgot, mint én.
–
Szóval – dünnyögte álmos hangon – mindig vakargatni akartad a fülem tövét, hm?
–
Miért, baj? – kérdeztem vissza.
Elvigyorodott.
– Előbb
is mondhattad volna.
♠
Hogy is
mondta annak idején? „Az enyém vagy”? Most már értettem, mire gondol. Ketten
alkotunk egy egészet, és ez a fajta kapcsolat hűséget követel. Itt nincs helye
harmadiknak. Nem úgy értette, hogy a tulajdona lennék; ennél azért bonyolultabb
a kérdés, érzelmileg és a külvilággal való viszonyunkban is.
♠ ♤ ♠ ♤ ♠
Különböző
Outpost (Razorland,
#2) kiadások borítói a GoodReads-en!
♠ ♤ ♠ ♤ ♠
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése