Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

„Jégviráglányokká változtattuk magunkat, és amikor megpróbált elmenni, visszahúztam a hóba, mert féltem egyedül.”

Fülszöveg:

‡

– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón.

– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba.

Én vagyok az a lány.

A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok.

Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.

Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.

Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.

‡

Eredeti mű: Laurie Halse Anderson: Wintergirls / Eredeti megjelenés éve: 2009

Ciceró, Budapest, 2011 / 276 oldal · ISBN: 9789635397556 · Fordította: Sóvágó Katalin

‡

Szerintem:

‡

Ez nem az én világom… nem úgy nézek ki, mint 1 jégviráglány, hanem mint, aki megevett kettőt. Ráadásul annyira sajnáltam, hogy éhezik, hogy már-már kényszeresen ettem a fagyim, a rántott tököt, a sajtos stanglit. Reggeli, ebéd, vacsora. Liát meg csak sajnáltam, hogy NEM élvezi az ízeket…

A borító szép és elkapott, a cím megfogott… nem olvastam el a fülszöveget. Később mégis elolvastam és félretettem a könyvet. Azután egy nap megint megtetszett a borító, érdekesnek találtam a címet és fülszövegolvasás helyett a könyvet kezdtem el olvasni.

 

Nem bírtam, hogy Lia éhezik, ezért ettem. Anita-logika... (saját kép)

Tulajdonképpen bulimia kísérti anorexiát a létezés peremén… viszont az írónő olyan finomsággal, érzékenységgel és ráhangoltsággal kezeli a témát, mintha igazán egy elsorvadó, elfoszló életű jégviráglány fejében lennénk. Ő delirál, ő javítva ki magát, ő mantrázik könyvformában. Ijesztő. Szép. Érdekes. Szomorú és dühítő.

Értékelés: 5

A szereplők (és a véleményem róluk):

‡

Lia Marrigan Overbrook

Képtelen vagyok az életben maradásáért drukkolni. Akinek volt mentális betegsége, amikor mindenfélét igaznak hitt, akkor tudja, hogy mennyit jelent a segítség elfogadása és/vagy felkutatása. Lia sodródik és az semmit sem old meg.

Az elején összezavartak a barom asszociációi, de aztán találtam (jó) pár szép hasonlatot. Egyszerűen gyönyörű, amikor épp nem szánalmas, szánandó. (Főleg a céljainál…)

(Az meg, hogy két nap múlva kirakják a kórházból, miszerint stabil – pedig megvágta magát… az no comment… ez a legkevésbé hitelesebb rész a könyvben.)

Viszont mégis örültem a könyv végének és azon kaptam magam, hogy valahol mélyen mégis reméltem, hogy eljön Liánál a rádöbbenés pillanata (amit egyébként gyönyörűen kivitelezett az írónő!) és képes lesz felülemelkedni a betegségén.

Cassandra Jane Parrish

Bulimia. Nem igazán tudom eldönteni, hogy a hánytatás vagy az éheztetés általi halál szörnyűbb, bár az élet része rosszabb talán. Picit hangulatosabbá tette a könyvet, érdekes volt ez a szellemjárás.

Sajnos a könyv vége felé már a magányos, barátnő utáni vágyat hallottam Cassie szavaiból kiérződni, hanem az igazság hangját és a saját véleményemet. Hogy lehet így élni, főiskolára járni, dolgozni?! A könyv befejezése után hozzáadódott a logikus gondolkodásom hangja is – vajon mennyit emésztett fel önmagából? Képes lesz teljes életre?

Elijah

Az izgalmat jelentő szál a srác hangüzenetével érkezett meg a könyvbe, reménykedtem, hogy ez a Lia nevű jégvirág nem szárad el, amíg meg nem tudom, hogy miért kereste a fiú. Minő malőr, szóra sem érdemes…

A könyv vége felé úgy döntöttem, hogy Elijah úgy döntött, ahogy egy épeszű, realista VALÓSÁGOS ember döntött volna napjainkban. Annyira élethű ez a rész is, annyira igaza van. Az ember a túlélésért küzd, a tovább haladás személyes dolog és csak a könyvek romantikus hősei vesznek mindenféle nyűgöt a nyakukba, hogy aztán legyen egy szép, közös happy end-jük. (Példának okáért: A Soha határa – Andrew+Camryn)

 

Jennifer és Emma

Az egyetlen kedves szál a történetben Emma karaktere körül összpontosul. Mindent érte, mindentől óvni, csak szeretni lehet ezt a cukorfalat, csacsogós kislányt. Az édesanyját bírom is meg nem is. Nem szeretem azt, hogy pufóknak hiszi Emmát (vagy ez csak Lia agybaja?), viszont szerettem, ahogy megvédi a saját testvérétől is. Nagyon sajnáltam a kislányt, amiért ő találta meg Liát a fürdőben… Ha valakiért érdemes drukkolni, akkor az Emma!

Lia édesanyja és édesapja (Dr. Chloe Marrigan & Dr. David Parker)

Eleinte az édesapját kedveltem és az anyját utáltam, de a könyv végére teljesen átfordultam. Az édesapja egy csaló, aki folyton kinövi az aktuális családját, nőjét – író, továbblép, akárha új könyvbe kezdene… Az édesanyja pedig a legjobbat akarja neki, nagyon szereti, de a komoly orvos szerepe gátolja az érzelmei kimutatásában. Ráadásul elsősorban orvosokban, orvosságban és kórházban gondolkodik, amikor egy probléma felmerül.

Idézetek:

‡

Amikor legutóbb bezártak, a kórházi agyfurkász lerajzoltatta velem a testem életnagyságú körvonalát. Fogtam egy vastag ceruzát, amelynek olyan színe volt, mint az elefántbőrnek vagy az esőben ázó járdának. Az agyfurkász szétgöngyölte a padlón a vastag csomagolópapírt, amely összegyűrődött, amikor ráfeküdtem. Le akartam rajzolni az agyfurkász szőnyegére a két combomat, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy rekamié. Fenekem és hasam hurkái dübörögni fognak a padlón, és felcsapódnak a falakra; tőgyeim strandlabdák, karjaim nyers piskótatésztával töltött hengerpárnák, amelyek felfeslenek a varratoknál.

‡

– Miről beszélsz? – kérdezem. 

Letöröl az arcomról egy hópelyhet.

– Te nem vagy halott, de nem is vagy élő. Jégviráglány vagy, Lia-Lia, elakadtál a világok között. Kísértet vagy, amelyiknek ver a szíve. Hamarosan átléped a határt, és itt leszel velem. Annyira magam alatt vagyok! Rohadtul hiányzol!

‡

Oda kellett volna tenni mellé a koporsóba a horgolótűjét és a fonalat, hogy legyen mit csinálnia az örökkévalóságban. Néhány Gaimant, Tolkient, Butiért, pár pletykalapot, drazsét – borsmentásat, nem fajdbogyósat –, az úszásban nyert érmeit, a cserkészjelvényeit, azoknak a daraboknak a plakátjait, amelyekben szerepelt. Fogadnék, hogy örülne egy doboz gabonapehelynek is, amit majszolhasson: valami vigasztaló az útra.

‡

Elég stabil vagyok, hogy addig otthon legyek. Mindenki azt mondja, hogy stabil vagyok. Megbuktam az evésben, megbuktam az ivásban, megbuktam önmagam szétszabdalásában. Megbuktam mint barát. Megbuktam mint testvér és mint leánygyermek. Megbuktam a tükrökkel, a mérlegekkel és a telefonokkal. De jó, hogy stabil vagyok!

‡ ‡ ‡ ‡ ‡

A képek a „Könyv - Laurie Halse Anderson” Pinterest táblámról származnak – kivéve a fagyis, azt tényleg én ettem-fotóztam. Egyéb borítók a GoodReads-en.

‡ ‡ ‡ ‡ ‡

Érdekesség - Harry Potter és az anorexia:

Az én iskolámban nem volt anorexiás vagy bulimiás lány. Nálunk nem tombolt sem divatból, sem igazából – szerencsére. Volt egy madárcsontú lány, de néha tényleg csak genetika a dolog – jutottam a következtetésre, amikor láttam a családját.

Az első hozzám „közel” álló ember, akiről megtudtam, hogy szenvedett a betegségben az egyik kedvenc Harry Potter szereplőm – a Luna Lovegood-ot játszó Evanna Lynch. Ismerős a történet? Nem?!

Evanna Lynch 11 és 13 éves kora között küzdött a betegséggel, de Rowling könyvei, főleg Luna karaktere erőt adott neki. Egy találkozás során azt mondta az írónőnek, hogy szeretné majd a filmben ő eljátszani a kedvencét, mire Rowling azt felelte neki, hogy ahhoz jobban kell lennie.

…mint tudjuk végül ő játszotta el a kelekótya Lunánkat.

A teljes cikket itt olvashatjátok el.