AniTiger & a 12 napos blogger kihívás | 2. nap

(Ezt a rovatot a „kihívás 12 nap” címke alatt lehet megtalálni.)

Találtam egy 12 napos blogger kihívást BacchanteBlues blogján, aminek van egy molyos kihívás verziója is. (ITT) A 12 napos blogger kihívás lényege annyi, hogy 12 napig minden nap posztolni kell egy rövid, de annál tartalmasabb bejegyzést a blogra különféle feltételek / feladatok alapján. A második napon kellemetlen, kellemes történeteket kéne írni, de rémes a memóriám, így anyummal szövetkeztem, aki előkeresett pár régebbi blogjainkról kigyűjtött gyöngyszemet. (Ő is és én is vezettünk hotdogos blogot ezer meg egy éve, szóval régi írások felújított és vágott változatait válogattam be mára.) 

❖❖❖❖❖

2. NAP | – A TOP 3 legviccesebb  / legcikibb sztorid

// 3 cikis sztori //

Az egyik egészen friss élmény, ugyanis 2016. július 30-án esett meg velem, amikor kimentünk Jeffi-t felköszönteni Nagyvenyimre. Megvolt a felköszöntés, pizzáztunk, Honfoglalóztunk, megnéztük a DeadPool-t, aztán a második Honfoglaló után Szimirza felvetette, hogy nem-e lehetne Ország-Városozni… én nem igazán értettem, Jeffi-nek legalább annyi megvolt, hogy ez egy gyerekjáték. Mondom: Ok, vázold fel, Szimirza.

Röviden:

Leírjuk egy lapra külön oszlopokba, hogy Ország / Város / Fiú / Lány / Állat / Növény / Tárgy

Valaki belekezd az ABC-be, az A-t hangosan mondja, aztán magában pörgeti az ABC-t és amikor azt mondják neki, hogy STOP!, akkor azzal a betűvel kell kitalálni egy ország-, egy állat-, stb. nevét…

Ha egyedi, akkor 10 pontot ér, ha más is ugyanazt írta, akkor csak 5 pontot, a semmi pedig 0 pont.

A CIKI az volt, hogy megszavaztuk, hogy Szimirza mondja az ABC-t, mert én totál offon voltam, ahogy Jeffi is (nem ABC-t mondani volt erőnk / kedvünk / agyunk, no…)! :D Szimirza belekezd, mondja hangosan, hogy A… és elhallgat. Nézek tanácstalanul Jeffire, aki felváltva nézi mindkettőnket, aztán pár pillanat múltán megkérdeztem Szimirzát, hogy:

- Akkor ő se tudja az ABC-t?

Körülbelül tíz percig röhögtünk, miután bevallottuk neki, hogy mi marhára nem vártuk, hogy magában mondja… vártuk a hangos Bé-t, Cé-t, satöbbit. Ez van, hülyék vagyunk. :’) Persze mikor összeszedtük magunkat egy játékhoz, jó alaposan elvert minket a rutinjával és lehet, hogy az is közrejátszott, hogy képtelen vagyok egy szótagos szavakban gondolni és nekem a F - fapapucs, a T - Theodore, az A/Á meg álmoskönyv… Kinevettek még párszor.

(A többihez olvass tovább! ⇩⇩⇩)

 ♫ ♫ ♫

Egyszer jó pár éve a családdal (Apa, Anyu, Öcsém és én) elmentünk horgászni. Átmentünk a Duna másik oldalára (Duna-Tisza köze), megláttunk egy folyót vagy tavat, de az odavezető utat nem leltük – néztünk át búsan a kukoricamezőn, ami elválasztott a horgászástól. Kerestük, kerestük a partra vezető utat, amikor is fater megunta, felgyorsított és derékszögben elfordult  balra, hogy akkor átvágunk.

…átvágtunk, meglett a part… ahogy 25-50 méterre arrébb az odavezető út is.

Persze az égés nem ért itt véget, ugyanis hazafelé menet meg eltévedtünk és egy álmos kis településre értünk, ahol fél óráig nem leltük a kivezető utat… MAKÁD. Makádról érdemes tudni, hogy van egy bevezető út, amit pár kör megtétele után NEM érzékelsz vagy eltűnik vagy megszűnik vagy bezárul az odavezető tér-idő dimenziókapu. Mondom faternak, hogy az igazi égés az, hogy mióta keringünk, azóta nem láttam ÉLŐ EMBERT! Mire anyám nyeglén: de holtat se, szóval ne horrorizéljek itt neki. Eltelik egy óra, kábé ötezredszerre megyünk el egy könnyen megjegyezhető központi elem mellett, ami egy bicikli a villanypózna tetejére drótozva), amikor meglátunk egy bácsit, aki békésen virágládákat pakolászik a kocsi csomagterébe…

Fater odahajt, udvariasan megkérdezi a bácsit, hogy mégis hogy a firlefrancba jutunk ki innen?

A bácsi komótosan beközölte, hogy – Piha, Makádról nincs kiút – és pakolt tovább. Azóta sem tudom, hogy jutottunk ki és azóta sem jártunk arra… (Öcsém amúgy végigaludta az oda- és a vissza vezető utat is, szerintem máig nincs meg neki ez a Makád dolog… mondjuk horgászás helyett is tuti, hogy mást csinált, mert semmi emlékem nincs arról, hogy horgászott volna velem meg a faterral valaha. :D)

♫ ♫ ♫

Érettségire kellett volna készülnöm, amikor egy hosszú hétvégén a fater kitalálta, hogy menjünk el horgászni – nem voltunk már vagy egy éve vele… de anyámnak nem volt kedve kimozdulni, szóval fater berágott. Valahogy eszembe ötlött, hogy ugyan ki lett festve a lakás, az én szobámban nem történt nagy előre lépés bútorok és berendezések terén: Mi lenne, ha átpakolnánk mindent?

Nagyon hamar levétóztak, lehurrogtak, talán meg is dobáltak - ugyanis azelőtt pár évvel egy marha meleg nyáron hosszú hétvégén történt, hogy kitaláltam az átrendezősdit. Elkezdtem kipakolni a szobámat, kezdve a kisebb cuccokkal. Nézték-nézték, tévézgettek, mikor is halk torokköszörüléssel és pantomimezéssel elmutogattam, hogy eljött az ideje a nagyobb bútoroknak, igazán rám férne némi segítség. Fater tévézett tovább, mire anyám beráncolta a homlokát, kikapcsolta a tévét és közölte faterral, hogy meGYÜNK lányszobát rendezni.

Nem örült túlságosan, mert 40 fok meleg volt és amúgy is pihenésre szánta a vasárnapot, de segített. Egész délután hordtuk a bútorokat ki-be, ide-oda, mire mindennek meglett a helye. Utána visszapakoltuk a szekrényekbe az 1001 kisebb-nagyobb kacatot, ruhát, könyvet. Mikor holt fáradtan leültek, közöltem, hogy most végre a feng-shui szerint van berendezve a szobája. Kevésen múlott, hogy túléltem – anyám elmondása szerint: éppen csak ki tudott szedni az Apja kezei közül, aki hirtelen felindulásból át akarta rendezni az arcomat, persze nem a feng-shui szerint... ;)))) Ez az utolsó tuti anyám utánköltése, de azt el tudom képzelni, hogy fater még hetekkel később is felemlegette neki… 

// 3 humoros sztori //

Bávatag hétvége pár évvel ezelőtt

A lányok a konyhában főznek (anyám és én), a fiúk (fater és az öcsém) a lakásban szerelendő apróságokat javítják! A zárat már sikeresen kicserélték, alig 2 és fél óra alatt végeztek vele. Igaz, ha az öcsém nem segít, 10 perc lett volna, de ugyebár, hagy tanuljon a gyerek. (Mondta akkoriban a fater, ma már nem sűrűn próbálkozik.) A zár után a fürdőszobai zuhanytartó cső került sorra, ami akkor 7 éve járt ki a falból minden egyes zuhanyhasználatnál. Bevonultak a fürdőszobába ezer kisebb-nagyobb tiplivel, csavarral és munkához láttak. Hiába füleltünk, semmi zajt nem hallottunk, semmi nyomát annak, hogy ügyködnének.

Benéz anyám a fürdőbe, hogy mi a helyzet. A fia áll középen és adogatja az apjának a tipliket, csavarokat felváltva. Apa bedugja a falba, tipli eltűnik, halk koppanás. Kap egy csavart, csavar eltűnik a falban, halk koppanás. Újra tipli.. újra csavar… Fater faarccal dugdossa őket felváltva a falba... Szól az anyám: gyere, ezt Neked is látnod kell. Megyek, nézem: dug, eltűnik, koppanás, újabb csavar.. Állunk és nem hiszünk a szemünknek.

Egyszer csak megszólal az öcsém: Apa, nem lehet, hogy lyuk van a falban? Itt szakadt el a cérnánk, zokogni kezdünk a röhögéstől és visszatámolygunk a konyhába... Miután megnyugodtunk, ismét megállapítottuk, jó a férfi a háznál! Milyen unalmas is lenne az életünk nélkülük! :)))

♫ ♫ ♫

2009 – nyaralás Gosztolán

// Igazából ez sok apró égő-vicces sztori, párat kivágtam, mert kell a cenzúra, hiszen családi lábszagról meg hülyére zabálás utáni medencébe ugrálás utáni oki-gondokról nem beszélünk… X) //

(…) Mikor beértünk Zalába, mondja anyum apunak, hogy álljon meg valami áruháznál és vegyünk pár karton ásványvizet. Sok km után mondja fater, szóljál már, ha boltot látsz.. Mire anyám röviden: 3 falun jöttünk keresztül, azóta csak 1 apró fabódét láttam ABC felirattal... Az lehet a környék beli Shopping City… (…)

Még 2 falu múlva találtunk egy Penny-t. Bevásároltunk, állunk a pénztárnál. Körülöttünk bávatag, maguk elé bámuló fapofa emberek. Sehol egy mosoly... Mire megszólalok: hát minket itt nagyon fognak utálni… (Így is lett, de ez egy másik mese.) 

OFF poén: akkoriban mind a négyen cigiztünk, Gosztoláról - ugyanis ott álltunk meg -, meg kiderült, hogy egy nemdohányzó község...

A szállodában a vacsora és a reggeli svédasztalos, bőséges, finom. Öcsém, aki él-hal a hasáért már vagy 15-ször megy vissza valami finomságért. Rászól az apja, ne egyél már többet, szemmel láthatóan hízol. Mire a gyerek: Miért? - Mert jól laktál! - Jó, akkor jól laktam. (Fiatal volt és még félt fatertól…)

Reggelinél is több kört tett már a kaják között. Mondja apa: egyél még egy kis rántottát, aztán fejezd be!

Ati: dinnyére rántottát? Nem akarom én elrontani a hasam! - …és hoz még egy adag túrós batyut virslivel és kecsappal.

(…)

Kirándultunk Nagykanizsára. Visszafelé valami újabb autópályán jöttünk, amiről még Béla, a navigátorunk nem tudott. Egyszer csak megszólal Béla: 800 méter után hajts be a körforgalomba! Felkaptuk a fejünket: autópályán körforgalom? Nézünk erre, nézünk arra. És tényleg, vagy ötven méterrel jobbra kint van egy körforgalom... Mi meg hajtunk vele párhuzamosan az autópályán. Bakker! Visszafordulásra esély sincs, szomorúan suhanunk el a körforgalom mellett, ami lassan halvány pont a visszapillantó tükörben, amikor is egy tábla: SZLOVÉNIA. Megyünk tovább, mert mi mást tehetnénk?! Kb. 20 km után megszólaltam: Tudtam, hogy unatkozni fogok, miért nem hoztam könyvet, hogy olvashatnék? Mire anyám: Hülye vagy, gyerek! Éppen disszidálunk, Te meg unatkozol? Nincs benned semmi kalandvágy!

(…)

Első este ázunk anyámmal a jakuzziban. Elégedetten lebeg a vízben (vagy a vízen :D) és halkan mormog: semmi se jó, sz(_)r az élet, kegyetlen, borzalmas… Röhögök, majd megszólalok: Jobbkor nem is törhetett volna ki rajtad a depresszió. :)

(…)

HAZAFELÉ hatalmas Balaton-kerülés, valami tájvédelmi területen autókázunk, ahonnan kiérve anyám hátraszól a kivételesen ébren lévő öcsémnek – (gondolom élvezte, hogy öcsém is ébren van. Általában a beszáll a kocsiba, felrakja a fülhallgatót és már alszik is…). Szóval mondja anyám neki: ugye, milyen szép volt ez a nemzeti park?

- Igen, szép volt! Bár a fáktól nem sokat láttam...

♫ ♫ ♫

2005 - Az Augusztusról...

Idén az augusztus 31 napos volt. Nos, igen... Mégis hosszabbnak, sokkal hosszabbnak tűnt számunkra. Hogy miért? Semmiség, csak kitaláltuk anyámmal, hogy kifestjük a szobámat! Megvettük a festéket apuékkal, amikor jöttünk haza Pestről egy Obiban. Vettünk mellé ecsetet is, amolyan plüssszerűen bolyhosat, hengerest. A festés napján a fiúk elteleportáltak valamerre, szóval ketten maradtunk anyámmal. Odébb húztuk a bútoraimat, de amíg nem figyeltem és pakolásztam, ő nekiállt hígítani a festéket. Végeztem, átmentem az addigra idegösszeroppant anyámhoz, szelíden rámutattam egy szép nagy szövegre azonnal a festék tetején - "Nem kell hígítani!". Bólintott, tudomásul vette, majd mikor összekaparta a maradék önbecsülését is - komolyan munkához láttunk. Na, elég hamar beláttuk ez így nem jó - átöltöztünk, olyan ruhákba, amiket többé nem akarunk használni (gondoltuk akkor). Újra munkába álltunk. Az első régiókkal hamar végeztünk, ám a z ajtómmal szemben a falon volt egy nagy fekete foltot - ami nem is folt volt, hanem egy afféle fekete festékpaca, ami sarkára állított téglalapszerűn körbeimádott egy Bengáli tigris-posztert. (NE kérdezzétek… a hatalmas kék elefántokat akartam így eltüntetni a központi falról.) Muter kissé cinikusan megkérdezte mivel csináltam, mire elmondtam, hogy satírozva alapoztam, aztán a lángszerű kiszögelléseket fekete temperával csináltam, a maradék meg fekete porkréta ÉS mindezt lefújtam fekete festékszóróval. Lakkosan csillogóval. Felnyögött, én ekkor még vigyorogtam. Hopp! Valamit nem mondtam! A SZOBÁMAT FEHÉRRE TERVEZTEM FESTENI O:) - feketét egy-két rétegben fehérre? Dehogy… Anyám nekiállt levakolni csendesen szenvedve a feketét – egy bazi nagy konyhakéssel. (Nők vagyunk és nem festők.) Sebtében eltávolítottam a posztert, nehogy annak is nekiálljon mérgében, aztán ültem, néztem. Ekkorra már szépen ráragadt a ruhámra a fehérfesték - ez meg is látszott, hisz feketében voltam. Arcomon, hajamban, fülem mögött, mindenütt látszott, hogy én biza’ szobát festek! Anyu levakarta a háromnegyedét a feketeségnek, aztán csendben elosont és a kardjába dőlt. Gondoltam befejezem, neki is álltam – fel séta a létrára, nagykés a kézbe, vakarás. Hősiesen lekapirgáltam a maradék pár réteget, elosontam anyu mellé és összerogytam.

Nos, nem tudom, de befejeztük a szobám. Persze azért akartam fehéret, mert eddig RÓZSASZÍN volt. Ez eléggé fájt, mert már 5 éve lakunk ott, és kezdtem bezsongani. A pink az egyetlen szín, aminek minden árnyalatára beteg voltam/vagyok. Mindent befestettünk, kivéve két mintát. Az egyik egy agyszülemény, egy afféle barátságos gördeszkás ufo, amit én koreografáltam oda, a másik egy Garfield, amit láttam valahol és megakadt bennem, szóval felfestettem a falamra. Mellé a szöveg: "Én csak egy átlagos yoofej vagyok!" Így… Apa hazajött, elmeséltük neki a napot, kiröhögött. Mindegy, mi jól éreztük magunkat.

Másnap... Anya arra ébredt, hogy nem tud tovább festékszag nélkül élni, így tehát: irány az OBI... A hideg egyből kirázott minket a többiekkel. Szerencsére ekkor még nem égettük el a festőruhákat és magunkból se nagyon tudtuk kimosni a festéket. Nos, lebattyogtunk, megint vettünk egy adag ecsetet, mivel azok attól a hülye festéktől reggelre tropák lettek, újabb két bödön fehér festék, és nosza. Otthon fater kisírta, hogy pihenhessen még egy napot és rámutatott, hogy ez ránk is ránk fér… belementünk, majd holnap!

Harmadnap újra felvettük a mázolóruhát, nekiálltunk a nagyszobának immár családilag. Tudjátok - Apu, anyu, gyerekek...! Ez abból állt, hogy öcsém ejtőzött, anyuval mi már szakavatottan festettünk, néha dirigáltunk apának, aki férfi létére úgy tett, mintha ezt a tudást egyből megkapta volna a kromoszómáival együtt. Az oldalak készen lettek, ledőltünk ejtőzni megint egy kört. Anya függönyt kezdett mosni, apa létrára állt egy szál rövidnadrágban, és míg én vagy öcsém adogattuk neki a festéket… Nemsokára népes csodáló tábora kerekedett az ablak előtt (a földszinten lakunk :D). Anyu elküldte a bámulókat, mondván: „Fizető parkolóban állnak” és így megcsappantak a nézők. Békésen teltek az órák, minden bonyodalom nélkül, amikor egyszer csak rajtakaptuk a szomszéd nőt, amint vöröslő fejjel bámul be az ablakon. Gondolván, hogy ez apu hatása szó nélkül hagytuk, ám ekkor heves kapálózva adta tudtunkra, hogy beszélgetni vágyik. Apu lekászálódott a létráról, kihajolt a nőnek, mire az sipákolva megszólalt:

„A MACSKÁJUK A MI LÉPCSŐHÁZUNK ELŐTT ÜL! ÉS A KUTYUSOM NEM MER BEMENNI: HÍVJÁK AZONNAL BE!" – Nem csekély erőfeszítés volt nem körberöhögni a nőt, sőt! Sajnálkozva hívtuk be drága cicámat, mire a nála háromszor nagyobb fekete kutya bemenekült a lépcsőházba. Apa megszólalt - épp elég hangosan, hogy a hölgyemény még hallja: „Te.. Te vadállat!” :) Ennél a pontnál már dőlt a szobák fala a bent felharsanó röhögéstől.

Pénteken (a negyedik napon) elkezdődtek a szürke hétköznapok, amelyek valóságos válságnak számítottak. Unatkoztunk, levertek voltunk, aztán rádöbbentünk szép-szép a lakás, de az öcsém szobája totálisan le van robbanva... Festeni kell! Szőnyegpadlózni kell! És egy új szekrénysor se ártana! Délután elmentünk szekrénysor nézőbe, még aznap meg is rendeltük!

Ötödik nap: Nekiláttak a szoba kipakolásának, tömörítésének. Én nem, valóságos gázkamra számomra az a szoba. Ha 3 pillanatnál többet kell ott elköltenem, akkor hamarost levegőtelenítve vagyok. Ugyanis a levegő az elvétve bejut, persze ha az elvétve 1 évente 2 nap, az is szétszórtan. Nos, a pakolás magában 3 nap volt, keddig tartott egyhuzamban... Én pakoltam, apa ellógott, ők ketten pakolásztak, kidobáltak. Hétfőn pihenésképp hova mentünk? Hát az OBI-ba... Heveny izomrángást produkálva bementünk, amúgy lezseren, újra. Anyuék gondolkodtak a színek felett, mivel öcsémnek nem jó a fehér (a nagyszoba is olyan lett - bár levédettem volna *sóhajt*) Vettünk valami kellemes zöldet. (Amúgy sötétzöldes volt a szoba, tehát enyhén szólva is katasztrófa lett volna levakarni fehérre.) Megvettük, vettünk újabb adag festékecsetet, puhát, bolyhosat, stb.

Kedden (a nyolcadik napon) festés...

Kidobtuk a szekrénysor darabokat, felfejtettük a padlószőnyeget, kidobtuk azt is. Az oldalak már izomból gyorsan mentek, egy-két réteget simán felkentünk, aztán száradnia kellett. Amint beléptünk a leamortizált szobába, apa az ablakhoz lépett és kitárta. Ati levegőellenesként felsikított, bezárta... Apu kezdett el haragossá válni, két erő állt szemközt, végül ki győzött? Segítek - az ablak nyitva maradt. Persze a légmozgás viszonylagos volt. (A LEVEGŐ csak állt-állt a nyitott ablak alatt, el sem hitte, hogy itt ő huzatosat játszhat! Állt és órákig toporgott - csodálkozott: „Bemehetek?”, aztán nagy sokára bejött... ~ 3 hét múlvára ki is szellőzött a szoba.) Apu este elment németbe (dolgozni), Ati nálam aludt, akár előző este, amikor a Rózsa Vérén borzadtunk. Az első részt megnéztem előző héten, a második rész durvább volt, alig mertünk utána elaludni. Kedden is valami horrort néztünk, de közel sem volt olyan izgalmas. Reggel ejtőztünk, egészen addig, amíg kipp-kopp. Megkérdeztük ki kopog?! Azt mondták, hogy Ők a szerelők és jöttek a csöveinkért. Anyuval egy emberként sikítottunk, de azok a mieink! Aztán átengedtük nekik a terepet, majdnem eljött a várva várt pihenés, amit ugye marhára keresztül húztak... Egész nap idegen emberek járkáltak keresztül-kasul nálunk. Ati átaludta, amint légvágóval szerelik ki a radiátorokat, újracsövezik, stb. stb. Estére felsóhajtottunk, vége volt, csak helyünk maradt alig. Apu hívott, hogy hazajönne, rendetlenség van-e még? Hazajött, elmeséltük neki, mi történt – szerelők, új törvény, átszerelések, ez van. Mondta: mindegy, legalább újult erővel állhatunk másnap újra szobafestésbe. Ehh.. tényleg. Borzasztó fárasztó volt, idegeskedtünk, féltünk, féltettük a lakást egész nap, alig fértünk el, kutya remegett... (Amúgy ennyi volt a nagy pihenés: idegen emberek inváziója, amikor az anyuka egyedül van otthon a két kis tizenéves hülyegyerekével meg a félős kutyájával. -.-" Mellesmeg ez volt a kilencedik nap...)

Aztán csütörtök, a tizedik nap. Újabb rétegek öcsémnél, majd eljött a plafon. Sokatmondón néztünk apura, aki felvette a pozíciót - rövidnadrág, ecset, létra. Ez még furcsább volt, mint a múltkori utcafrontos plafonfestés, ugyanis közvetlen az ablak alatt nekiláttak a jó munkás emberek szerelni a szomszédok radiátorait is (törvényileg összeforrasztották őket, majd visszaszerelték amiket kiszereltek). Ott álltak, néha ide-oda járkáltak az ablak alatt, be-bebámulva. Kellemes volt. Néha apa ki szólt a szomszéd ház rózsaágyásában gyomláló nőknek, hogy a munkára koncentráljanak, és ne rá. Egy idő után gyanakodni kezdtem, hogy mit nézhetnek ennyire?! Bementem apuhoz, elámultam, kimentem. Bement anyu, felröhögött, kijött...  Visszamentünk egymást támogatva, finoman közöltük apuval, hogy hiába... Szólhatott volna, ha pisilnie kell, ennyire nem fontos a munka. Nem értette. Jótékony, idült mosollyal mutattunk az elől vizes nadrágjára, mire leszállt a létráról és elment átvetkezni.. Ekkor már egymás vállára borulva ríttunk anyuval. Apa visszajött, haragosan ránk nézett és folytatta a munkát. Mi átmenekültünk a nagyszobába és felhívtuk pár ismerősünket elmesélve nekik, hogy apu úgy leizzadt, hogy az ráfojt a nadrágjára és mint aki bepisilt... Lamikáék (régi csetes ismerősök, szintén bolondok) egyetértőn nyugtattak minket, ezek vagyunk mi... Szerető család. :D Aztán úgy ahogy voltunk (festékes melegítőbe, szakadt-festékes pólóba), elmentünk anyámmal az Obiba és a hajunkra meg a ruhánkra mutogatva magyaráztuk, hogy ebből a zöldből és fehérből kérünk még, mert ránk férne még egy-két réteg... Az öcsém falai végül sötétzöldről enyhébb, szebb zöld színűek lettek, míg a plafon valami színesről fehér...

Vége... Jött a megrendelt szőnyeg, szőnyegpadlóztunk, jött a bútor, LEGO-szerű darabokban, akárha egy tízdarabos puzzle-t raktak volna elénk, hogy rakjuk össze. Összeraktuk apuval, anyuék tapsikoltak, szurkoltak. Aztán újra az én szobám - hisz rájöttem minek nekem akasztós szekrény? Sosem használom, így bepolcoztattam apával. Szépen néztem kérleltem, nem állt ellen - összeszereltük VÉGRE a számítógépes-íróasztalos sarokasztalkámat ^^ SIKER! Mindennel végeztünk, véget ért, csodás volt.. El sem hittük... Anyu gépezni kezdett, Ati a szobáját élvezte, én keresztbevágtam magam anyuék ágyán és hallgattam, amint apa a kezében a fúróval ezt ismételgeti: „Most mit csináljak? Mit csináljak?” - merő cinizmus volt persze. ^_^

The End

❖❖❖❖❖

Jó olvasást! Köszönöm a figyelmet!

Pinterest táblák: 12 napos blogger kihívás vagy a Bakancslista Mindenkorra.

❖❖❖❖❖