2018. április 28., szombat



Pacskovszky Zsolt: Titkos mozi




Csak egy nyomorult álmodozó vagyok, mindig is az voltam.



Fülszöveg:
v
Marcell párizsi bérlakásuk falába süllyesztve különleges szerkezetet fedez fel egy lencsét, amelyen keresztül mozgókép vetül szobája falára: a vásznon a szemközti kávézó több mint harminc évvel korábbi mindennapjai elevenednek meg. A fantasztikus találmány elbűvöli a gimnazista fiút, ahogyan a kávézó megejtően szép pincérnője, Ninette is. Létezhet-e szerelem, ha a szeretett lány évtizedekkel korábban volt fiatal, és most Marcell édesanyjával lehet egyidős? Vagy ő is csak képtelen vágyálom, mint Emma Lili, a volt brüsszeli osztálytárs, aki az országhatárok miatt elérhetetlen a fiú számára? Marcell nyomozni kezd Ninette után, és a könyvtár archívumában megtalálja azokat a korabeli újságcikkeket, amelyek a pincérlány elrablásáról, kegyetlen bűntények soráról számolnak be. Életében először kimerészkedik a képzelete és vágyai nyújtotta biztonságból, és a különös találmány segítségével megpróbálja felvenni a kapcsolatot Ninette-tel, hogy figyelmeztesse a veszélyre… (Teljes fülszöveg a Molyon.) 


Könyv információk:

Eredeti megjelenés éve: 2017
Móra, Budapest, 2017
184 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634158295
(Az értékeléshez olvass tovább!       )

Miért olvastam el?

Gyönyörűnek találtam a borítóját és megfogott a címe. Igazából az egyik zsűrizendő könyvünk, így nem is olvastam el a fülszövegét, csak lekaptam a polcról.

Szerintem…

Ez egy történet. Egy fiúról, aki kelletlen költözése után egy lukat talál a szobája falában, és ami a múltat hozza el neki, ahol egy gyönyörű, mosolygós pincérlány megragadja a tekintetét. A fülszöveg (és a szerző leírásának) az elolvasása nélkül csak úgy sodródtam a történettel, Marcellel, Ninette-tel, Daniellel, és a néha megkapó jellemzésekkel, mondatokkal.

Tetszett. Nem tökéletes, de kellemes olvasmány. Ugyan nem éreztem magam tőle Párizsban - mert szerintem akárhol játszódhatna... -, de jópofa és egyedi hangvételű sztori volt. A vége... sehogy sem jött be. Se romantika, se a jövő és a múlt találkozásának szempontjából. Cédric és Tissier totál random bedobott karakterek voltak, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mi van velük. Mindazonáltal, hogy ütött a sztorijuk lezárása, mégsem raktam volna bele őket a regénybe, mert nagyon elütöttek a cselekménytől. Viszont Ninette-tet és Marcellt csak szeretni lehetett, annyira kellemesen naivak és bájosak!


Ninette-nek nem volt kedve a szabadnapjain, szabad estéin egyedül elkerekezni Champagnole-ba szórakozni. Inkább olvasott, és várt valamire.
És ha az ember vár valamire, akkor legtöbbször valakire vár.


Olvasás után elolvasgattam a többiek értékelését Molyon, akiknek egészen más elvárásai voltak, ugyanis „félrevezette” őket a fülszöveg, illetve a szerző ajánlója. Nos, én is pislogtam a szerelem és a nyomozás bedobásán, mert ezek nagyon elenyészőek voltak. Inkább Marcell megfoghatatlan vágyódása és érdeklődése kiemelendő, illetve Ninette pechje a fanatikus lovagjával, bujdosása a szerelem elől.
Közel érzem magamhoz a művet, mert csodaszép, ütős szövegek vannak benne, és nem lenne rossz egy ilyen titokzatos mozira bukkanni!

(Spoiler a feltalálóról: Tudom, hogy rémes, de IMÁDTAM, hogy a feltaláló meghal interjú közben, amikor felháborodik, hogy nem hisznek neki… Vagyis még az interjú elején felugrik mérgében, és elvágódik, de én felnevettem. Szegény zseni tudós Erkens bácsi! Szánom-bánom. Spoiler vége.)

Összességében

Elég so-so történet, ugyanis ami tetszik a könyvben, az nagyon tetszik, ami viszont nem tetszik, az nagyon nem... Például nagyon kedveltem a két főszereplőt, tetszett az, ahogy felépült Marcell története a jelenben, aztán visszaugrottunk az időben a pincérlányhoz, akibe belehabarodott az időn át... Tele volt szép gondolatokkal, érdekes fordulatokkal, ám a végére valami elromlott. Nem szerettem befejezni a könyvet, és kivételesen nem azért, mert annyira a történetben akartam volna maradni. Valami nem klappolt, abszolút más lezárást vártam. Holott imádtam a történet elejét és a közepét, ahogy azt is, hogy megtudtunk egy picit a Café du Chat Noir vendégeiről, a kiszolgálókról és a tulajdonosokról is. Szeretem, amikor a háttérszereplők nem maradnak a tapétába olvadva...

Értékelés: 4

Olvasnék-e még az írótól?

A barátnőm, Szimirza végigolvasta egyszer egyhuzamban az összes addig megjelent TABU könyvet (ez a Móra kiadó egyik alsorozata, ami a húzósabb problémákkal foglalkozik), és nagyon ajánlgatja nekem az író Szabadesés című regényét, amiben egy srác le akar ugrani egy épületről, de végül viszonyt kezd a felbukkanó tanárnővel. (A rendes fülszöveget a címre kattintva elolvashatjátok.) Nagyon szemezek ezzel a könyvvel, de a többi története nem csigázott fel a se fülszövegeik, se a borítóik alapján.

Kedvcsináló idézetek:
v
Az eső elállt, visszametróztunk az Île de la Citéhez, ettünk egy fetasajtos gíroszt, majd a Szajna-parton sétálgattunk. Megálltunk a könyvárusok bódéinál, és azt játszottuk, hogy mondatokat keresgélünk egymásnak az antikvár könyvekben.
– „Egyszer talán egy országban élünk majd” – olvasta fel egy megsárgult, papírfedeles könyvecskéből.
Némi keresgélés után ráakadtam a megfelelő válaszra:
– „Talán nem kell sokat várnunk.”
v
– Nem furcsa világ az, ahol az igazságtól szégyenkezni kezd az ember?
v
Más volt, mint én. Egy képzeletbeli zongorán én csak a melankólia és az érzékenység billentyűin játszottam, ő viszont gyakran túlgutott az eleven kíváncsiság, a közvetlenség, az öröm távoli oktávjaiba. Azt állította, ha magában van, ő is hajlamos a melankóliára, felém azonban elsősorban derűs arcát mutatta, ami mögött, bőre mélyebb rétegeiben finomság, mély érzések rejtőztek. Elég volt nevetős szemébe néznem, látnom a mosolygödröket a szája sarkában, hogy úgy érezzem, az életet szeretni kell.

vvvvv
Képek a Pacskovszky Zsolt Pinterest táblámról.
vvvvv


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése