Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Lacy vadul mosolygott a fiára.

– Egy napon, Peter, majd mindenki megtanulja a neved!

Fülszöveg:

☆

Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hoki meccs első harmadát…

Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.

A világszerte méltán népszerű írónő új regénye olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté? Homokba dughatjuk-e a fejünket, vagy ezzel csak saját magunkat és gyermekeinket veszélyeztetjük? Lehet, hogy nem elég jól, nem elég okosan szeretjük őket, és így nem is tudjuk megvédeni őket se maguktól, se a világtól?

☆

Eredeti mű: Jodi Picoult: Nineteen Minutes / Eredeti megjelenés éve: 2007

Athenaeum, Budapest, 2012 / 550 oldal · ISBN: 9789639797345 · Fordította: Kocsis Anikó

☆

Szerintem:

☆

A borítón - Peter

Második J. P. regényem, mert a Törékeny utáni este nem bírtam nekiállni semmi jobban hozzám illőbbnek. Viszont ez nem kötött le annyira, könnyű szívvel tettem félre, ha a kezembe akadt egy másik könyv…

Ijesztő realizmus

Igazából világ életemben utáltam a bankban sorban állni, a kórházban várakozni és olyan helyeken üldögélni, ahol tömeg van. Kényelmetlenül éreztem magam, akárcsak az iskolai menzán – mindig igyekeztem „elvonulni” valahova a nyílt térről (szerencsére létezett sulirádiós szoba, eldugott sarok és ritkán használt folyosó, amik megkönnyítették az életemet). Sokáig nem értettem ezt az elvonulási kényszert, mígnem bele nem futottam az első hasonló iskolai lövöldözéses ügybe, majd bankrablásba, aztán kórházi ámokfutásba… Ez létezik, és akárhol megtörténhet, ha valakinél éppen betelik a pohár. Ez az igazán ijesztő a könyvben – az ilyen Peter Houghton-ok köztünk élnek…

Kedvencem: Patrick (Justin Bartha)

Megint szembesültem azzal, hogy mennyire jól ír az írónő: szinte oldalanként megtetszett egy-egy idézetnyi rész – pár sor vagy 1-2 mondat. „Tudta, hogy különbség van aközött, hogy az embert valami boldoggá teszi, és aközött, hogy valami nem teszi boldogtalanná. A trükk éppen abban van, ha az embernek sikerül elhitetnie saját magával, hogy a kettő egy és ugyanaz.” – ha mindent jelölnék, ami megfogott, akkor nem bírnám becsukni a könyvet a rengeteg cetlitől, könyvjelzőtől… Döbbenetes!

Borító: Egyszer a fotográfia kurzuson 4-est kaptam, mert „kiégett” a képem – ez a sztori jutott eszembe a borítóról… Nem jön be, de a többi kiadásé sem.

Szerettem részek: Patrick nyomozó részei. (Később az Alexszal közös részei.) <Akarok egy Patricket… épp ahogy akartam egy Seant a Törékeny olvasása közben. Imádom Jodi férfifiguráit.>

Utáltam részek: 1. részben - minden, ami Josie vagy vele kapcsolatos…

A könyv felosztása: nagyon hosszú 1. rész (kb. a könyv 2/3-a), rövidebb 2. rész.

Kedvenc szereplő: Guenther? A halálian morbid humorú halottkém zseniális volt. (Igazán kedvenc vagy szimpatikus nincs – mindenki tocsog a hibáiban és mindenkiben találtam valami sajnálatra méltót is.)

Értékelés: 4

Bővebben (spoilerek):

☆

A könyv hangulata

Ez a könyv többször is bevitte a mélyütést. Levegő visszafojtás, kő a gyomorban, tenyérizzadás. Az elolvasása közben és után nem egyszerű bemenni a régi iskoládba segíteni, bankban sorban állni vagy bárhol – bármilyen nyilvános helyen, nagyobb tömeggel együtt lenni… A legdurvább idézet a könyvből a második rész elején található, remélem érezhető a sztori hangulata általa:

„Sterling nem egy gettó. Itt nincsenek drogdílerek a Fő utcán, sem, pedig a szegénységi küszöb alatt élő lakosok. A bűnözés szinte a nullával egyenlő.

Az emberek éppen ezért döbbentek meg annyira a történtek miatt.

Azt kérdik: ez hogyan történhetett meg éppen itt?

Nos, miért ne történhetett volna meg éppen itt?

Csak egy zavart lelkű gyerek kell hozzá, aki fegyvert is tud szerezni magának.

Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban, nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.

Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?”

Karakterek, az áldozatok

Tulajdonképpen alig akad a könyvben valaki, aki nem áldozata valaminek.

Alex Cormier a gyermeke apjáé. Josie Cormier a középiskolai klikkeké és önmagáé. Peter Houghton a középiskolai menő gyerekeké. Peter szülei a megszokásé és a megelégedettségé, aztán a gyermekük tettének áldozatai. Peter védője (és a családja) az ügyé. Patrick az időé.

Igazából, ahogy egyre jobban merültem bele a történetbe, egyre inkább szimpatizálni kezdtem a tömeggyilkossal, ami valljuk be: frusztráló!

Alapvetően volt valami unszimpatikus Josieban és volt valami szimpatikus Peterben… ami azért különös, mert Josie az áldozat és Peter a tömeggyilkos. Mégis egy kockának hogyan húzhatna a szíve a középiskolai menő lány felé? Hahaha… Sehogy! Legszívesebben felpofoztam volna Josiet és ráordibáltam volna, hogy vallj! Vallja be mindent! (Peternek meg legalább lehetőséget adtam volna a „szabadulásra”…) Ami megdöbbentő volt számomra az Josie és Matt kapcsolatának mélysége… Komolyan fájt értük a szívem, mert akármennyire is menő gyerekek és szemetek másokkal, annyira mélyen szerették egymást. Tulajdonképpen a vége felé már inkább sajnáltam, mint utáltam a lányt.

„Aznap” előtt, akkor és később

Igazából nem elég, hogy sok szemszögű a sztori, mert élvezetes a nyomozó, a bíró, az ügyvéd, a gyilkos, a kamaszlány gondolatait olvasni, de engem a legjobban a múlt kapott el. Volt valami perverz kukucska-feelingje annak, ahogy az egész szétesés felépül. Micsoda paradoxon! Pedig ez történik: ki, mit, mikor és kivel tesz és ez hogyan tesz tönkre mindenkit. Persze Picoult valahogyan belekeveri a terhességet, a szülést, a kisgyermekkel való boldogulást a könyveibe – eddig 2 könyvéből kettőben is felbukkant… de nem áll ott meg. A kicsik felnőnek és Aznap mindenki Sorsa összefonódik egy durva karmikus káoszban! A legjobban a Későbbtől tartottam, amikor eter tárgyalása folyt… elítélik? Miért ne ítélnék el? Bárcsak meghal(hat)na… BÁRCSAK AZ A HÜLYE ANGELA PHLUG odament volna hozzá korábban egy francia óra után!

Nem szeretném újraolvasni a történetet, de ez egy olyan könyv, amihez ha nem csinálsz magadnak egy szereplő memót (aka. Ki kicsodát!), akkor nagyon csúnyán bele lehet zavarodni… Nekem többször is sikerült, szóval javaslom a jegyzetelést!

Összességében tetszett, a maga nemében különleges a sztori, és mivel tetszik az írónő stílusa is, tervezem, hogy olvasok még tőle pár kegyetlenül realista történetet.

Kedvcsináló idézetek:

☆

Az egyetemre menet a boldogság egyenletén gondolkozott. Nagy sikerének egyik kulcsa (a megállapítás, miszerint B=Va/Vá, azaz a boldogság egyenlő a valóság és a vágyak hányadosával) azon az univerzális igazságon alapul, hogy az embernek mindig vannak vágyai, mindig számít valami jóra, mindig törekszik afelé, ami meg fog történni. Vagyis a vágyak mindig valós számként jelennek meg, hiszen nullával nem lehet osztani.

A történtek fényében azonban meglehet, ezt a képletet át kell gondolni újra… A matematika csak egy darabon kísérheti az embert, aztán mintha megállna a tudomány.

☆

– Miután nem vagyunk a bíróságon – mondta Alex kissé zavartan –, szeretném, ha Alexnek szólítana.

Patrick mosolygott. – Maga meg nyugodtan szólítson engem Kamehameha királyi őfőméltóságának.

Alex nem bírta visszafogni magát, és felkacagott.

– De ha ez túl bonyolult, akkor a Patrick is megteszi.

☆

Peter magasba emelte a dobozt, hogy mutassa, tud ám Superman repülni, ha ő úgy akarja. Egy kéz nyúlt át feléjük a szomszéd sorból. Egy hosszú karú kamasz, aki fordítva viselte a baseballsapkát, kikapta a dobozt Peter kezéből. – Hé, takonypóc, tényleg akarod látni, hogy repül Superman?

Mielőtt Peter felfogta volna, mit akar a nagyfiú, a kamasz már ki is nyitott egy ablakot, és kivágta rajta Peter uzsonnás dobozát. Peter felállt, és nyújtogatta a nyakát, hogy lásson valamit a hátsó ajtó üvegén át. A doboz a betonra csapódva kinyílt, az alma a sárga elválasztó vonalon átgurult, aztán eltűnt egy autó kereke alatt.

☆ ☆ ☆ ☆ ☆

A képek a Jodi Picoult: Tizenkilenc perc témájú Pinterest táblámról származnak.

Különböző kiadások borítói a GoodReads-en!

☆ ☆ ☆ ☆ ☆