MKK 11. felvonás: vegyes
Többé nincs internet. Nincs közösségi média, többé senki sem görgeti le
álnok és ideges remények, ételfotók, segélykérések, elégedett bejelentések és
egész vagy összetört szívekkel megtűzdelt párkapcsolati státuszok, tervezett
találkozók, panaszok, Halloweenre medvének vagy paprikának öltöztetett
gyerekek képeinek hosszú litániáját. Többé senki nem olvas és nem kommentel
mások életéről, és ettől nem érzi magát kicsit kevésbé magányosnak a szobája
mélyén. Többé nincsenek avatárok sem.
|
v
A Lear
király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust
kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz
híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és
elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét,
Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész
Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal
együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek
életébe.
„Mert
életben maradni nem elég.” Ez a
társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok
egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a
civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább
vigye a fáklyát.
A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat
és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű,
lírai könyv a művészet hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem
veszít fontosságából.
Könyv információk:
Eredeti mű: Station Eleven
Eredeti megjelenés éve: 2014
GABO, Budapest, 2016
364
oldal · puhatáblás ·
ISBN:
9789634062240 · Fordította: Körmendi Ágnes
|
(Az értékeléshez olvass tovább! ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )
Szerintem…
Az elképzelés, hogy egy járvánnyal kezdődő, rengeteg
embert és a teljes elektromos hálózatot kinyíró poszt-apokalipszis világban
utazik egy színészekből és zenészekből álló csapat, akik zenés esteket és
Shakespeare színdarabokat adnak elő – valami fantasztikus! A történet kezdetén
egy idős, nőcsábász színész Lear királyt játszva hal meg a színpadon előadás
közben, mégis inkább a hátrahagyottai a történet főszereplői. Megismerjük az
exfeleségeit, a gyermekét, a pasit, aki megpróbálta megmenteni, a kislányt, aki
a színésztársa volt, és akivel jól bánt, illetve megismerjük a legjobb
barátját, Clarkot, aki a személyes kedvencem is volt.
A történet egyszerre játszódik a múltban és a
jelenben. Végigkövetjük az emberek útját addig a rémes éjszakáig, aztán
néhányukat kézen fogva, velük együtt tapasztaljuk meg, hogyan tűnik el a modern
társadalom, míg másokat csak az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal utazva ismerünk
meg.
A pokol azok hiánya, akik után vágysz.
|
Rengeteg izgalmas és érdekes történetszálat
követünk, amik szépen lassan összefűzik az egyes szereplőket egymással, és
lassan megkapjuk a Nagy Egészt.
Alapvetően imádom az ilyen sztorikat, ám ez rémesen üres volt. Hiába volt tele
lélekkel, szinte alig szólt valamiről... Tetszett, ahogy összeállt a puzzle a
darabkákból, de mégis azt kell, hogy mondjam, hogy többet vártam.
Persze akadtak kedvenceim. Már említettem, hogy
nagyon megszerettem Clarkot, aki Arthur Leander egykori legjobb barátja volt,
de imádtam a központi témát adó képregényt megalkotó Mirandát is, és a
vándorszínésszé cseperedő egykori gyerekszínészt, Kirstent is. Persze ők később
lettek a kedvenceim, de egyetlen figurát már a könyv legelején megkedveltem:
Jeevant, aki egyrészt meg akarta menteni a Lear királyt játszó Arthur életét, másrészt
a hírek komolyan vétele után egyből tepert megmenteni a testvérét a járványtól!
Amikor azt írom, hogy tele van lélekkel, akkor nem
csak arra gondolok, hogy jók a karakterek vagy érdekesek a háttér sztorik.
Igenis összeszorult a torkom, amikor mintegy véletlenül szíven szúrta a kedvenc
munkamániásomat egy beszélgetés, amiben „jól működő alvajárónak” titulálták az
elismerésért, pénzért teperő fajtáját. Fájt, amikor találkoztam egy járványra
immunis emberrel, aki öt sírt áshatott a kertben a szeretteinek, akik nem
voltak olyan „szerencsések”, mint ő. Zavar, hogy nem tudom, mi lett
Roberttel...
Összességében
Ez egy gyönyörűen megfogalmazott, részletesen
kitalált és a végletekig aprólékos nagy semmi. Mindent megtudunk arról, hogy
néhány embernek milyen volt az apokalipszis előtt, közben és után az élete,
elkezdünk kötődni random emberkékhez és random szektákkal, utazókkal,
zenészekkel, Lulikkal találkozunk, mégsem kapunk tulajdonképpen semmit... Amúgy
félreértés ne essék: olvasni jó volt, a 3 csillagot az összes kis érdekes
apróság és magvas gondolat kapta (plusz a képregény).
Talán egyszer még újraolvasom, hátha érnem kell hozzá...
Értékelés: 3,5
De talán...?
Az a baj, hogy nekem ebben a visszatekintős, puzzle
összerakós témában a Felhőatlasz
túl magasra tette a lécet, mert ez nem érintett meg. Bár esküszöm ennél a Darren Shan
regényes története sorozat is jobb volt utazós-kalandozós, puzzle
kirakós, múltban vájkálós, nagy összefüggést kereső sztorinak!
Kedvcsináló
idézetek:
v
Arra gondolt, hogy mindig magától értetődőnek vette,
hogy egyes emberek a világ részét képezik, akár központi szerepet játszanak az
életében, akár láthatatlanok, és alig jutnak az eszébe. Hogy ezek nélkül az
emberek nélkül a világ egy nehezen tetten érhető módon, mégis alapvetően más
hely lesz, pedig a tárcsa épp csak pár fokkal fordul el.
v
– Azokról az emberekről beszélek, akik egyfajta
életben kötöttek ki egy másik fajta helyett, és egyszerűen csak csalódottak.
Érti, miről beszélek? Megtették, amit tőlük vártak. Valami mást szeretnének
csinálni, de most már nem lehet, mert ott a hitel, a gyerekek, tök mindegy,
csapdába estek. Dan is ilyen.
- Ezek szerint ön úgy véli, nem szereti a munkáját.
- Pontosan – válaszolta a nő -, de szerintem még ő
maga sem jött rá. Ön alighanem egyfolytában belebotlik ebbe a fajtába.
Gyakorlatilag jól működő alvajárókról van szó.
v
– Csak annyit mondtam – jegyezte meg Dieter úgy
tizenkét órányi útra St. Deborah by the Watertől –, hogy a vezérkocsin lévő
idézet lényegesen komolyabb volna, ha nem a Star
Trekből szedjük. – Kirsten és August mellett gyalogolt.
Életben
maradni nem elég: Kirsten tizenöt éves
korában tetováltatta a bal alkarjára a szavakat, és szinte azóta vitatkozott a
dolgon Dieterrel. Dieter erős tetoválásellenes nézeteket vallott. Azt mondta,
egyszer látta, ahogy valaki belehal egy elfertőződött tetoválásba. Kirstennek
volt másik tetoválása is, két fekete kés jobb csuklója külső felén, de ezek
kevésbé zavarták Dietert, mivel sokkal kisebbek voltak, és különleges eseteket
megörökítendő varrták fel a lányra.
– Igen – válaszolta Kirsten –, tisztában vagyok
vele, mi a véleményed a dologról, de akkor is ez a kedvenc mondatom az egész
világon!
vvvvv
Képek a Pinterest táblámról: Tizenegyes
állomás / Station Eleven
A könyv kiadásai a GoodReads-en: Station
Eleven
vvvvv
Tökéletes összefoglalás: "Ez egy gyönyörűen megfogalmazott, részletesen kitalált és a végletekig aprólékos nagy semmi."
VálaszTörlésKöszönöm. :)