Kleinheincz Csilla: Üveghegy (Ólomerdő 2.) | Mini-könyvklub

Mini-könyvklub 15. felvonás

A témához tartozó bejegyzések a „mini-könyvklub” címke alatt elérhetőek.

A többiek értékelését itt olvashatjátok el.

De olykor, hogy valóban visszatérhessen valaki, előbb messzire kell mennie – és szörnyeket kell legyőznie, kincseket találnia, hogy amikor újra hazaviszi a lába, az lehessen, aki valóban ő.

Fülszöveg:

„Elég ​szörnyű dolgokat művelünk egymással

puszta szeretetből.”

A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját keresi a tündérek varázslatos birodalmában, amely fenyegető változások előtt áll. Nincs könnyű dolga, hiszen meg kell tanulnia varázsolni, elfogadni Lónát, és elengedni a múltat.

Emese nem tud lemondani a vágyairól, még ha ezeknek nem is csupán ő fizeti meg az árát. Miután megszegi a tündérek egyik legnagyobb tabuját, kénytelen elszánni magát: az emberi életet választja, vagy Héterdő legendáit és varázslatait? Mindkét világban hosszú útra indul, hogy meglelje a válaszokat, ám döntései meghatározzák a családja és a tündérek sorsát is – de hogy a lány hős lesz-e vagy romboló, azt talán még a végzetnők sem tudják.

Az Ólomerdő hét éve várt folytatása két kisregényt tartalmaz, amelyek újra igazolják, hogy Kleinheincz Csilla sorozata elvárásainkra rácáfoló fantasy, egyúttal nagyon is emberi konfliktusokat bemutató családtörténet a döntések súlyáról.

Könyv információk: Eredeti megjelenés éve: 2015 Delta Vision, Budapest, 2015 374 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633950845

Sorozat: 1. Ólomerdő 2. Üveghegy 3. Ezüstkéz (nem befejezett?)

(Az értékeléshez olvass tovább!  ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ ) 

A könyvről…

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez a könyv bizony két kisregényt tartalmaz. Az elsőben, aminek a címe: Üveghegy, az elbeszélőnk Lóna (E/1), a hattyútündér, akit az első könyvben nem szívleltem. Hideg, érzéketlen, unszimpatikus jelenség (mert úgy érez és cselekszik, mint egy tündér), de az általa elbeszélt sztoriban egy kicsit a fátyla mögé tekinthetünk, és meglepő módon sikerült közelebb kerülnie hozzám! Egy anyát ismertem meg, aki szeretné, ha a gyerekének szüksége lenne rá, ha vele akarna lenni… Mondjuk azzal kezdi, hogy elrabolja a lányát a Gödöllőről, és átlopja Héterdőbe. Az Üveghegyben Lóna és Emese egymáshoz való közelebb kerülését követhetjük nyomon, megtudjuk, miért kezdi el tanítani iralni Mesét, és elkirándulunk vele az Üveghegyhez is, aminek nem lesz jó vége. [A történet csattanóját alig bírtam elhinni, totál sokkot kaptam!]

A második kisregény (címe: Kősárkány) főszereplője már Emese (E/3), akit szintén nem kedveltem az első könyvben, és akihez most szintén sikerült megbarátkoznom. Emese nem találja a helyét sem az emberek, sem a mágia világában, ezért elszökik otthonról, majd miután rájön, hogy rosszul fogott bele a saját útjának a keresésébe, inkább Adéllal (az apja testvérével) és Lónával egyeztetve indul útnak. Elindul Szépországba, becsatlakozik egy csillagfaluba, kipróbálja magát egy csodaépítésen, és még egy sárkánnyal is összetalálkozik. A Kősárkány jóval hosszabb, mint az Üveghegy, de tartalmasabb is. Néhány apró mellékszálon is futnak az események a történetben – például felbukkan Firene és Lóna is benne!

Szerintem…

Habár régen olvastam az Ólomerdőt, azonnal visszarázódtam a történetbe, ami ritkán fordul elő nálam, ha nagyobb kihagyás után folytatok egy sorozatot. Igazából jobban tetszett a folytatás, mint az első rész – bár akadtak olyan karakterek, akiket nagyon hiányoltam -, jót tett az írónőnek, hogy ennyi ideig váratott magára a folytatás. Néhol vérfagyasztó, de végig lendületes, fordulatos, pörgős sztori mindkettő. 

Emese és Lóna nem voltak a kedvenceim az első regényben, de valahogy most jobban kinyíltak a karaktereik, több réteget kaptak, ami jót tett nekik. Emese hiába egy 16 éves kamaszlány, jócskán a kora előtt jár, mert szinte kettészakítja az emberi és a tündéri része. Nagyon tetszett, hogy a Kősárkányban egy „tündér-caminóra” indul, és be kell vallanom, imádtam vele barangolni abban az elvarázsolt világban. Persze az is tetszett, ahogy az Üveghegyben megismerkedünk Dív sárkánnyá változásának igaz történetével, majd a folytatásban Éjfélre és Hajnalra is kitérünk, akiket folyton csak emlegetnek, mint az „alvó sárkányokat”. [Sárkányrajongóként ujjongtam minden egyes sárkányos résznél, és elmondhatom, hogy volt a könyvben bőven ilyen rész!]

– Én azért indultam el, hogy megtudjam, mire születtem – mondja. A farkaskoldus nevetése éles, ugató. – Azt ott nem fogod megtudni. Még ha felmásznál az Üveghegyre, és magukat a végzet kurváit kérdeznéd is meg, akkor se kapnál erre választ. Ez a kérdés olyan vicc, amelynek a csattanóját a halálunkig várjuk.

Spoiler nélkül nehéz elmondanom, hogy mi tetszett az egészben, de talán annyi elég lesz, hogy az első regény csattanója nagy ütős (ahogy már említettem), és emiatt megjelenik egy új szereplő a könyvben, akit egyszerre szerettem és utáltam. Nagyon fura érzés volt a vele kapcsolatos dolgokról olvasni, mert fájt a szívem érte, közben meg elképesztően izgalmasnak találtam a jelenlétét, és azt, ahogy mások viszonyulnak hozzá! [És igazából irtó jót tett Lónának az, ahogy rá hatott Kő „felbukkanása”. Nagyon csíptem a könyv végét, amikor Firene megértette, hogy mi és miért változott meg a testvérében!]

Összességében…

Jobban élveztem, mint az első részt, és jobban is szerettem a főszereplőket. Örülök, hogy folytattam a sorozatot, és remélem, hogy mielőbb sort tudok keríteni az Ezüstkézre is, mert bosszant, hogy nem tudom, merre tart Emese vándorútja! Sajnáltam, hogy a vége le van csapva… de gondolom a harmadik rész miatt alakult így.

Az egész regény gyönyörűen van megírva, és nem csak a csodás tájleírásokra gondolok, hanem mind összetettségében, mind eredetiségében kiemelkedő. Ó, a borítóról pedig ne is beszéljünk... ÁLOMI!

Értékelés: 5

Folytatnám? Abszolút! Még a negyedéig nem jutottam a könyvnek, amikor ment is a Molyos kívánságlistámra a folytatás.  

Kedvcsináló idézetek:

v

– A nagymama… én őt nem értem. Dív sárkány volt, a sárkányok önzőek, gonoszak, satöbbi. Felfogtam. De ő miért viselkedett úgy veled?

– Mert Dív kivette és megette a tündérszívét – mormoltam. – Nem azt, amelyik dobog. A másikat, amelyik érez és ítél.

– Remek családom van – morogta Emese, és a maradék főzelékbe állította a kanalát.

v

Talán egész életében arra lesz kárhoztatva, hogy két Emese éljen benne, és mindkettő az üveg rossz oldala mögül nézzen át egy vágyott világra.

v

Hová lesznek az álmok, amikor felébredünk? Mint az elme megunt játékai, úgy gurulnak el sötét zugokba, hogy aztán soha ne kerüljenek elő. Megismételhetetlen, soha vissza nem térő lények, akikkel ébren sosem találkozunk, s ha lehunyjuk szemünket, újabbak születnek, nem siratjuk hát sokáig őket.

Elillannak, mondjuk, és nem gondolunk rá, hogy az nem más, mint a könnyed halál. 

vvvvv

A képek a könyvhöz tartozó tábláról származnak: Ólomerdő

vvvvv