2018. szeptember 28., péntek



Karen Fortunati: The Weight of Zero - Semmi súlya | BTK értékelés




Október elején jelenik meg a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában a Semmi súlya című regény. A Blogturné Klub négy bloggere mutatja be nektek Cath küzdelmét a bipoláris zavarával, és természetesen a turné végén ti is nyerhettek belőle három példányt.




– (…) Emberek vagyunk. Szenvedünk. Senki, ismétlem, senki nem ússza meg fájdalom nélkül.


Fülszöveg:
Bipoláris zavar olyan, mint egy halálos ítélet.
A tizenhét éves Catherine Pulaski tudja, hogy Semmi eljön érte. Semmi, a Catherine bipoláris zavarából születő pusztító depresszió egyszer már majdnem győzedelmeskedett felette: ekkor akart először öngyilkos lenni. A bipoláris zavar egy életre szól. Soha nem múlik el. Talán pillanatnyilag hat a gyógyszer, de Semmi vissza fog térni. Csak idő kérdése. Így hát Catherine egy régi balettcipős dobozban gyógyszereket gyűjtöget, és arra készül, hogy kioltja az életét, még mielőtt Semmi újra élőhalottá változtatja. De még mielőtt megtenné, rövid bakancslistába kezd. A bakancslista, a család támogatása, az új barátok és egy újfajta kezelés együttesen elkezdi lebontani Catherine elszigeteltségének falait. A probléma csak az, hogy a terv már olyan régen megszületett a fejében, hogy a jövő talán már nem is létezik a számára. (...)

Könyv információk:

Eredeti mű: The Weight of Zero
Eredeti megjelenés éve: 2018
Könyvmolyképző, Szeged, 2018
384 oldal · puhatáblás ·
ISBN: 9789634574163 ·
Fordította: Cseh Réka Zsuzsanna

Várható megjelenés:
2018. október 2.
(Az értékeléshez olvass tovább!       )

Szerintem…

Catherine Pulaskinak bipoláris zavara van (vagyis mániás depressziója), ami miatt rendkívül szélsőséges hangulatingadozásokon megy keresztül. Úgynevezett „epizódjai” vannak. Néha fent van, ilyenkor túlságosan boldog, feldobott, de máskor lent van, és a nyakában liheg a rettegett Semmi (így nevezi a depresszióját). Nem csak a lány élete tűnik hullámvasútnak, hanem szerintem a történet felépítése is ilyesmi... Nagyon erőteljesen, de nagyon lent kezdünk. Megtudjuk, hogy mennyire óvja a „katonáit”, amik az eldugdosott tablettái, hogy minden este számmal kell jellemeznie a hangulatát egy tízes skálán, és hasonlók. Aztán vele vagyunk, amikor végre barátkozni: egy klinikai csoportterápiának köszönhetően barátnőre (Kristal), az iskolai töri projektnek köszönhetően pedig egy pasira (Michael Pitoscia) tesz szert. Hullámhegyek és -völgyek váltakoznak a regényben, emiatt hol jól esett olvasni, hol nem. Mondjuk én kifejezetten szerettem az önmarcangolós és a betegség(ek) felett elmélkedős részeket! Pl.:


Tavaly, amikor Semmi hosszú időre rám telepedett és rendesen munkához látott, Anyu állandóan azt kérdezgette, hogy érzem magam. Mit érzek. De nem voltak és azóta sincsenek szavaim erre a különösen pokoli állapotra. Nem tudtam elmondani neki, hogy elsüllyedtem. Megdermedtem. Képtelen vagyok bármit is érezni. Az érzelmi spektrumomnak nyoma veszett. Az összes érzésem, a jók és a rosszak egyaránt szabadságra mentek. És aki még soha nem érezte így magát, az nem tudja megérteni, milyen az érzelmek hiánya. Az érthetetlen, kimondhatatlan súlyú reménytelenség.


A pszichiáter javasolt kamaszklinikát és a heti ötszöri IAP (intenzív ambuláns program) csoportterápiát eleinte felvont szemöldökkel olvastam, mert nem értettem, hogy hogyan segíthet a lány problémáján egy csoport beteg kamasz – én a pánikbetegségemmel se bírtam csoportterápiára járni anno, mert bizalmatlan vagyok! Szerencsére Cath szintén bizalmatlanul állt az egészhez, ami megkönnyítette a dolgomat, de aztán elkezdtem megszeretni az egymás előtt megnyíló fiatalokat. Amikor a végére összeállt, hogy miért került bele a kis csapat a könyvbe, akkor leesett az állam, és szinte bántam, hogy sosem adtam esélyt ennek a dolognak. Tényleg kell egy biztonságos tér az embereknek, és szükségünk van olyanokra, akik megértenek minket!

Keblemre ölelt karakterek!

A szimpatikus, klinikáról megismert fiatalokon túl ott van Michael, akivel Cath közös sulis projekten dolgozik – egyébként egyszerűen odáig voltam a projektért, szuper ötletnek tartom, hogy meg kell írni egy majdnem noname katona élettörténetét -, és szuper a srác, de engemet a nagymamája vett le a lábamról!
Nonni egy nagyon idős, szódásszifon vastagságú szemüveget hordó, People-t olvasgató, olasz ételeket frankón elkészítő, szabad szájú néni, aki még a másik életében is úgy vájkál, hogy abban az emberben nem marad emiatt rossz érzés. Hatalmas figura, és elképesztően jópofa. Eleinte „Michael barátjának” nevezi Cath-et, mert nem jegyzi meg a nevét az új embereknek, de közben divattanácsokat lop tőle meg hasonlók. Az, hogy konkrétan profilozó lehetne, mert annyi mindent szed össze az egyes emberekről a People magazinból, mindent vitt nálam.


Váratlanul eláraszt a veszteség érzése, ami elrontja a pillanat varázsát. Vajon mi lehetne ebből a kapcsolatból, ha normális lennék?


Szerettem az egész Pitoscia-klánt, de nagyon kedveltem a főszereplő istenfélő, két munkától fáradt, a lányát folyamatosan monitorozó Jody Pulaskit is. Nem tudom, hogy van ebben a nőben ennyi erő, nem értem, hogy lehet képes kibírni mindezt. Ha megrázó Cath története, akkor duplán megrázó az anyjáé, hiszen ez a nő minden szörnyűséget úgy élt át, hogy az utolsó vérszerinti hozzátartozójával történtek meg ezek...  

Összességében

Az író stílusa és a rengeteg mellékszál (főleg minden, ami NONNI!) iszonyatosan bejött. Mindenkinek volt valami baja vagy nyűgje, és gyönyörűen kikerekítették arra a sztorit, hogy tulajdonképpen butaságok miatt szorongunk – „luxusszorongásunk” van dolgok miatt, amik nem érdemlik ezt meg. Tetszett a regény, viszont akadtak benne vontatott részek és ismétlések. Tulajdonképpen a stílusában emlékezetett Cath mániás depressziójára a könyv, hiszen néha nagyon élveztem az olvasást, nagyon pörgött a sztori és fogytak a lapok, míg máskor toporogtunk, nem csúszott a sztori.
A vicces az, hogy azt vártam, hogy valami átlag lezárást kapok, erre... Kicsit pofára ejtett az író, mert volt egy koncepcióm arról, hogy érhet véget ez a könyv, de aztán jött egy akkora csavar, hogy lövésem se volt arról, hogy Na, akkor most hogyan fejeződhet be ez a könyv?!  

A regény margójára: úgy érzem, hogy ideje újraolvasnom az Egy különc srác feljegyzései című könyvet.

Értékelés: 4

Ajánlom, ha...
─ szereted a depressziósabb, de „észhez térős” történeteket, amikben fontos szerepet játszik valamilyen mentális betegség;
 ─ valami megrázó és felrázó olvasmányra vágysz, ami eszedbe juttatja, hogy az élet szép és mindenkinek megvan a maga problémája, amivel kénytelen együtt élni!


Az író válasza arra, hogy: Miért írta ezt a könyvet?

Jennifer Healy | Colored Pencils
„Azért írtam ezt a könyvet, mert beszélni akartam a fájdalom kezeléséről: hangosan be kell ismernünk. El kell mondanunk valakinek. Légy őszinte magaddal, és beszélj őszintén másokkal. Attól tartok, arra vagyunk programozva, hogy ne vitassuk meg senkivel a fájdalmunkat; a profilunkon csak a legjobb fotóinkat és a legboldogabb pillanatainkat osztjuk meg, és ez a szűrés félelemből beszivárog a személyes kapcsolatainkba is. Félelem attól, hogy ha túl sokat árulunk el magunkról, máshogy állnak majd hozzánk, vagy nyíltan elutasítanak. A fájdalom azonban állandó az életben. Az egyetlen mód, hogy túljussunk rajta az, ha beszélünk róla. Ha nem zárjuk magunkba. Mert ha nem beszélünk a fájdalomról, nem is múlik el. És ha beszélünk róla, talán olyanokra találunk, akikkel közös a fájdalmunk. Akik megértik. Akik segíteni tudnak.”

Kedvcsináló idézetek:
– Még futni is kecsesen futsz – jegyezte meg.
Nem értettem, mit akar ezzel.
– Ezt meg hogy érted?
– Így futsz. – Michael a testére merőlegesen kinyújtotta a karjait, hosszú ujjai az ég felé meredtek, és verdesni kezdett. Úgy nézett ki, mint egy pulyka, egy nem éppen kecses példány. Kitört belőlem a nevetés.
A bánat végül kifilézett; lyukakat szaggatott a fejembe és a bőrömbe, hogy Semmi bejuthasson. És ő be is rontott, fenekestül felborítva mindent. Akkor felismertem, hogy ő az üresség, a semmi, a tökéletes sivárság. És megértettem az állandóságát.
Hirtelen nyilvánvalóvá vált. Csak egyetlen módon lehet véget vetni ennek.
Csak egyféleképpen.
– Catherine? Bejöhetek?
– Nem.
Ehhez most nincs erőm.
– Kérlek, Catherine! Tudom, hogy nagyon elbasztam.
Erre felfigyelek. Az istenfélő, katolikus Jody Pulaski kiejti a száján a b betűs szót? A mentálisan terhelt lánya előtt? Ilyen még soha nem történt. De tényleg, soha. Le vagyok döbbenve, sőt, ami még rosszabb, úgy érzem, mindjárt nevetés buggyan ki belőlem.
Anyu kinyitja az ajtót. A tekintetünk találkozik, és nem tehetek róla, de elmosolyodom.
– Nem tudom elhinni, hogy az előbb azt mondtad, elbasztam.

♡ ♡ ♡ ♡ ♡
A képek a Pinterest táblámról származnak:
A könyv kiadásai a GoodReads-en: The Weight of Zero
♡ ♡ ♡ ♡ ♡ 



Nyereményjáték:

Történetünk főszereplője bipoláris zavarral küzd, de nem csupán erről a pszichés betegségről olvashattunk az elmúlt évek során. A feladatotok nem más, mint a leírások alapján kitalálni, hogy melyik könyv főszereplőjéről van, és a könyv címét beírni a rafflecopter dobozba.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Feladvány:

Lírai szövegezésű, megrázó történetünk főszereplője porcelán keretre drótozott csontvázként gondol magára, hiszen egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, miután végleg magára maradt legjobb barátnője halála után. Senki másra nem számíthat, hiszen az anyját lefoglalja a mások életének megmentése, az apja sosincs otthon, a mostohaanyjának pedig fogalma sincs a lány fejében zakatoló hangról.



ÁLLOMÁSOK:

09/24 - Könyvvilág
09/30 - Sorok Között
10/02 - Deszy könyvajánlója
10/04 - Hagyjatok! Olvasok!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése