MKK 11. felvonás: vegyes
Egyesek, a gyenge emberek, félnek a magánytól. Nem ismerik fel, hogy van abban valami végtelen szabadság, ha rájössz, senkire sincs szükséged, és képes vagy gondoskodni saját magadról. Sőt, éppen erről van szó: az a legjobb, hogy csak magadról kell gondoskodnod. Bármennyire igyekszel is, nem védhetsz meg másokat. Próbálkozol, aztán kudarcot vallasz, és összeomlik, porrá ég körülötted a világod.
|
Fülszöveg:
v
A fura lány, Eleanor Oliphant élete óraműpontossággal működik, és tökéletesen üres. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden héten egyszer beszél telefonon, és attól is csak az ekcémája lesz rosszabb. Neki minden éppen így jó; köszöni, jól van. Egy nap azonban meglátja a tökéletes férfit, aki még talán anyukának is tetszene, és onnantól kezdve mindent megtesz, hogy kapcsolatba kerülhessen kiszemeltjével. Ebben viszont folyton megzavarja bosszantó új kollégája, Raymond, akit a kiszámíthatatlan események újra és újra az útjába sodornak. Az események felgyorsulnak Eleanor körül, aki harmincévesen kész végre szembenézni az addig mélyen magába temetett gyermekkorával…
Könyv információk:
Eredeti mű: Eleanor Oliphant Is Completely Fine
Eredeti megjelenés éve: 2017
Ventus Libro, Budapest, 2017
398 oldal · puhatáblás ·
ISBN: 9786155535970 · Fordította: Szalai Virág
|
(Az értékeléshez olvass tovább! ⇩ ⬇ ⇩ ⬇ ⇩ )
Szerintem…
Ez egy végtelenül unalmas, bár a végén ütős történet, aminek izgalmas a főkaraktere, mégis a hamar kiismerhető mellékkaraktereket szereti meg az olvasó. Az első 100 oldalnál képtelen voltam előrehaladást érzékelni; olyan volt, mintha egyáltalán nem haladnék a történettel, ugyanazt az oldalt olvasnám. Csak Eleanorral foglalkoztunk, az ő életét ismertük meg aprólékosan, és hát… nem egy kedves, megértő ember, hanem inkább mindig mindenkit elítél, és mindenkinél felsőbbrendűnek tartja magát. Ráadásképpen full antiszociális, nem ereszkedik le a pórnéphez, a 200. oldal körül mégis ott van Raymond, akit nem tudott lerázni, aki ekkor már úgy tűnik, marad a nő oldalán.
(Szóval körülbelül a könyv felénél történt valami, ám mire addig eljutottam, mérhetetlenül utáltam Eleanort, és másik könyvet keresgéltem, amit gyorsan elolvasva nem feltétlenül bukom el az e havi mini-könyvklubos fordulót…)
Untam az agyam…
A főszereplőn, Eleanor Oliphanton az első pillanattól érződik, hogy van valami „baja”, és hiába köszöni, cseppet sincsen jól! Ő egy szerencsétlen, antiszociális, sérült nő, akinek vannak jobb, és vannak rosszabb napjai. Érdekes módon a rosszabb napokon tűnik normális embernek, engem mégis onnantól kezdett érdekelni a sztori, amikortól úgy tűnt, hogy Raymondot nem tudja lepattintani! (Talán a közös ebédek táján…)
Létezem, nem? Gyakran érzem úgy, hogy nem is vagyok itt- legfeljebb a saját képzeletem szüleményeként. Vannak napok, amikor szinte alig kötődöm a földhöz, mintha csak leheletvékony vattacukorszálak fűznének a bolygóhoz. Egy erősebb széllökés teljesen elszakíthatna, én pedig felemelkednék és elsodródnék, mint a pitypang magja.
|
Azt mondom, hogy nem feltétlenül a történettel volt baj, csak egyszerűen nem találtunk egymásra Eleanorral. Ő nem egy szerethető ember, nekem pedig kell valami, ami megfog egy karakterben. Furcsa érzés volt egy traumatizált, depresszióra hajlamos, introvertált, egyedül élő harmincas nő fejében mászkálni, amikor terveid között szerepel, hogy független nőként éled le az életed, elég introvertált vagy, és bár nem vagy traumatizálva, kopogtatott már nálad a depresszió… Eközben persze borzalmasan távol áll tőlem lelkiekben, mert a történet eleje arról szól, hogy meglát egy random énekest, akibe instant beleszeret, és úgy dönt, hogy az a pasi az ő Nagy Ő-je! Elkezdi követni minden internetes közösségi médián keresztül, elmegy a lakásához, üdvözlőkártyára kiírja neki a kedvenc versét, és igyekszik eljutni az Álompasi koncertjeire is. Jó esetben az olvasó már a hapsi tweetjeiből leveszi, hogy Eleanor nem látja reálisan a pasit, aki egy oltári nagy s...ggfejnek tűnik a szövege meg a hashtagjei alapján... |
| ♥ Raymond ♥ |
Ezek után Raymond igazi felüdülés volt a történetben, mert totál átlagos a hapsi, és bevallom, ujjongott a lelkem, hogy végre egy gyönyörűen normális karakter! Igazi színfolt volt, ráadásul általa is több szerethető karakter jött be a történetbe, úgymint Raymond édesanyja, a beteg bácsi (és a családja), meg a dagadt, fekete lánymacska, Glen! Eleanort is megszerettem a könyv végére, de az édesanyjától az utolsó pillanatig ütögetett a guta. (Végig mérges voltam szegény lányra, amiért felveszi neki a telefont… holott szörnyű stílusban beszél vele…)
A regény mellett szólva…
Ez egy olyan fejlődésregény, amiben pontról pontra végigkövethetjük a főszereplő beintegrálódását a munkatársai és más embercsoportok közé. Végigasszisztáljuk, ahogy elkezd szocializálódni, elkezd törődni másokkal, gyógyulni kezd a lelke, megtanulja realizálni a valóságot és elengedni az álmokat. Eleanor csalódik és változik, a csigaházába húzódó nőből egy törődő, felelősségteljes ember lesz. Amennyire unalmas és bosszantó a könyv első része, annyira tele van változatossággal a második része – és valószínűleg éppen ez nem tetszett nekem a regényben: a veleje! Ez van, srácok.
Szerintem a műfaj rajongói imádni fogják!
Összességében
Az első kétszáz oldal után 2 csillagot szántam a történetnek, mert utáltam Eleanort, és úgy éreztem, hogy átvert ez a csodás borító (aminek amúgy semmi köze a sztorihoz...). Aztán felbukkant Raymond, aki addig nyaggatta Eleanort, amíg végre egy emberi, érdekes karakterré nem vált ő is. Addig csak simán egy fura, magának való, mindenkit lenéző aggszűz volt, akit épp amiatt nem lehet szeretni (mert néha totál magamra ismertem benne… hahaha, nem… vagy mégis?), mert járatlan az emberi interakciókban, és undorodik másoktól… (Teljesen komolyan. Eleanor azért vesz könyvet a Tescóban, mert a könyvtárakat bár fantasztikusnak tartja, az ottani könyveket kézmosás nélkül olvassák emberek. Idézet ITT.)
Oké, a vége tényleg elég erősre sikerült, de nem… Bár adott kétszáz oldalnyi izgalmat, előtte át kellett rágnom magam kétszáz oldalnyi monoton, csiga lassú felvezetésen. A könyv története tényleg kerek, tényleg ütős lesz, amikor beérik a sok apró utalás, de nálam nem talált be… Valószínűleg nem kedvelem a fejlődésregényeket.
Legjobb rész: amikor leesett, hogy miért is lett a macska (Glen) egy régi barát után elnevezve (SPOILER: Glen’s vodka ~ Eleanor meg épp kilábalt az alkoholizmusából). OMG! Zseniális. :D
Értékelés: 3
Kedvcsináló idézetek:
v
– Totálisan hidegen hagy a kérdés – dobtam vissza a labdát. – Különben sem fogok elmenni. – Megdörzsöltem a berepedt bőrt az ujjaim között; gyógyulóban volt, de kegyetlenül lassan.
– Ja, persze – felelte –, te soha nem mész el, mi? El is felejtettem, a karácsonyi ajándékozásból is kihúzod magad. Eleanor, a karácsonygyilkos grincs, így kellene hívnunk! – mindenki nevetett.
– Nem vagyok tisztában a kulturális hivatkozással – feleltem. – De csak a pontosság kedvéért, egyrészt ateista vagyok, másrészt pedig nem vagyok fogyasztásorientált, ezért a tél eleji, karácsony néven is ismert bevásárlófesztivál nem különösebben izgat.
v
– Hagyd! – javasoltam. – Részeg, majd rendbe jön.
Raymond rám bámult.
– Egy kis öregember fekszik ott, Eleanor, és iszonyúan beverhette a fejét abba a járdaszegélybe! – háborgott.
Elszégyelltem magam. Igaz, még az alkoholisták is megérdemlik a segítséget, bár inkább otthon kellene berúgniuk, ahogy én szoktam, hogy ne okozzanak másnak semmilyen kellemetlenséget. De hát nem mindenki olyan racionális és tapintatos, mint én.
v
Filozófiai kérdés: ha egy fa kidől az erdőben, és senki sincs a közelben, aki hallaná, akkor hallat valamilyen hangot? És ha egy végtelenül magányos nő időnként egy cserepes növénnyel beszélget, akkor kész a diagnózis? Biztos vagyok benne, hogy semmi gond azzal, ha az ember alkalmanként magában beszél. Hiszen nem arról van szó, hogy válaszra számítanék! Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Polly dísznövény.
vvvvv
vvvvv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése